Nincs annál szórakoztatóbb, mint amikor a magyar politikus a magyar átlag gasztronómiai színvonalához/lehetőségeihez próbálja igazítani magát, és próbál úgy tenni, mintha nem egy belvárosi étteremben tolná éppen befelé a vargányás-vörösboros bélszínragut, vagy az asszisztens által felhozott szalámis pizzát, esetleg a sarki Juszuftól a gyrosnak hívott, de kebabnak gondolt, multikultinak színezett, valójában nagyon is magyar gyomorhoz igazított csípős pirosaranyosketcsöppel agyonöntött hússalátatekercset, mehet minden bele ágyon.
Nem volt ez máshogy régen sem, elég csak Kádár Jánosig és a bizonyos krumplilevesig visszautazni. Jellemző, hogy a magyar gasztrotörténelem ikonikus fejezete azóta is fénylő csillagként mutatja az irányt honi politikusainknak: ugyanezt látjuk viszont, amikor Németh Szilárd egy-egy kisebb ételosztásra elegendő állatot darabol fel és főz meg, lehetőleg úgy, hogy még a látványtól is kritikus szintre robbanjon a koleszterinszintünk, vagy amikor Gyurcsány Ferenc tesz úgy, mintha nem lenne milliárdos, és 2500 forintból dobja össze a karácsonyi menüt.
Kár tagadni, az átlagimidzs nagy érték a magyar politikában, különösen akkor, ha tudjuk, hogy a politikus által megcélzott célcsoportnak - jelen esetben Jakab Péternek a melós - valóban nem telik jó minőségű és egészséges ételre.
Log into Facebook
Log into Facebook to start sharing and connecting with your friends, family, and people you know.
Ekkor jön képbe a krumplileves, vagyis jelen esetben a párizsi.
Ha pedig az olyan mint mink érzéshez még hozzácsapjuk a nosztalgiafaktort is, akkor a siker teljes, ömlenek a lájkok, elvégre párizsin születtünk, nőttünk fel, és abba is döglünk bele.
Akkor legalább a közte lévő időben élvezzük a finom ízeket.
