Négy éve már, hogy egy forró nyári napon rejtélyes körülmények között elhunyt Kósa Csaba író, újságíró, egy időben fontos közéleti szereplő. Több könyvének cselekménye érinti Vas megyét, nem egy itt is játszódik. Nem véletlenül, hiszen az esztergomi születésű író Andrásfán töltötte gyermek- és ifjúkorát.
Az önmagát számos közéleti fórumon vasinak valló alkotó, aki egy időben a szombathelyi TIT Kosztolányi Dezső Újságíró Akadémiáját is vezette, előszeretettel nyúlt ifjúkori emlékeihez. Élvezetes stílusban vetette könyvlapokra kedvenc faluja történelmét, érdekes figuráit, hol nevetős, hol sírós köznapjait. A megye ezen, kissé kieső szeglete – Andrásfa, Petőmihályfa, Gersekarát - nem kis részt az író szociográfiai riportjai, később könyvei révén kapott országos figyelmet. A szakmai nívót jelezte, hogy Kósa Csaba, a többi között, a Népszava legendás Szép Szó irodalmi mellékletének prózarovatát szerkesztette 1985-1990 között.
A kincstár összedől az író gazdag, több mint negyven könyvet meghaladó munkásságának kiemelkedő állomása. A tizennégy, önmagában is helyt álló novellát az írói által megszemélyesített Művész, Számvevő, Végrehajtó - a Halál sorsfonala köti össze. Minden egyes történet rejt tragédiát, de bizarr vidámságot is. Üzenetük számunkra, hogy a Halál nem más, mint életünk figyelő tekintete, amely alól sem kibújni, sem azt megkerülni nem lehetséges. De a Halál lehet Művész is, hiszen felé közeledve úgy bonyolítja életfonalainkat, hogy minden egyes pillanatot boldogan is megélhetünk.
A kincstár eszerint lesz gazdag, vagy szegény az út végén. Csakhogy az író, egyébként valóban megtörtént cselekményei mind-mind abba az irányba mutatnak, hogy ez a kincstár összedőlni látszik. Akkor is, ha a magánéletre, akkor is, ha a közéletre és akkor is, ha civilizációnk dolgaira, jövőjére pillantunk.
Az esszékötet a mai magyar irodalom egyik méltatlanul elhallgatott remeke. Ebben közre játszhat az író körüli, közéleti huzavona is. Csalódások érték pályáján, kiszakadt alóla a szakma, szétesett a hagyományos újságírás. Szekértáborok alakultak, az egykori, míves beszédü, mikszáthi hagyományú magyar sajtó propagandajelmezt öltött, a szabad szólás körül megritkult a levegő.
Ezt egyre nehezebben viselte és egyre több konfliktusa származott belőle. Fokozatosan partvonalra szorították, egykori barátai közül többen cserbenhagyták. Megdöbbentő, ahogy erre néhány történetben utal. Az is, amint az egyik remekében, látnoki módon, – megjósolja bekövetkező halálát.
A könyv vasiak számára legérdekesebb fejezete a Hajótöröttek. Ez alapvetően az egykori celldömölki, járási tanácselnökről, a művelt és érdeklődő Dala Józsefről szól. Ő volt az, aki a Ság-hegyi kis pincéjébe hívta a kor kritikus irodalmárait, közte a riporter-újságíró Kósa Csabát. A társaság tagja volt Bertha Bulcsu, Ágh István, Kis Dénes. A Dala-védernyő alatt, a Kövér Bertának becézett boroshordó árnyékában olyan jóízű beszélgetések történtek, amelyek folyományaként később jelentős irodalmi művek, versek születtek.
Az akkor már ismert ellenzékinek számító író szimpátiáját a „tanácselnök” azzal vívta ki, hogy elterjedt: összeíratja a környék öreg fáit és öreg embereit. „Az ilyen már rossz ember nem lehet”.
A Celldömölk fölé magasodó Ságon nevezték el az írók Dala-otthonukat Tündérvölgynek. Meggyfát ültettek az itt járt szellemi embereknek, az említetteken kívül a csöngei Weöres Sándornak, a dukai Simonffy Andrásnak, Héra Zoltánnak és a vendéglátó Dala Józsefnek. Ő ragaszkodott hozzá, hogy a „szellemi nagyságoktól” kissé távolabb legyen a meggyfája. Az a fa, amelyik száradni kezdett, a gazda elmúlását is jelezte. És így is volt.
„Leereszkedtünk a völgybe, Jóska fáját is levelek borították. – Mit gondolsz, melyik lesz a következő? kérdezte egyszerre Dala. – Az ördöggel játszol, Jóska! – Csak elébe megyek! ... Nem sokkal, pár hónappal később talán, csörrent a mobil, Pungor János hívott Szombathelyről. – Jóska meghalt, szívroham”.
És egy újabb vasi kötődés egy újabb kincstárnokkal, Pungor Jánossal, a vasi TIT szombathelyi igazgatójával. Szenvedélyes vitákkal indult kapcsolatuk, két külön világ volt az övék. Pungor a pártból jött, Kósa pártot alapított. A viták aztán szoros barátsággá nemesedtek. „Megesett, hogy közös munkánk során támadás ért engem. Azonnal, gondolkodás nélkül megvédett. Így tettem én is, ha őt akarták bántani, szapulni nálam.”
Két embernek egy ponton találkozó, majd összefonódó sorsa: a Művész már várta a barátot. Egy emlékezetes csödei hintózás után nem sokkal János váratlanul elhunyt. „Dala és Pungor, a két hajótörött. Kháron csónakja vette fel őket” – zárul a novella.
Kósa Csaba az antalli, konzervatív értelmiség egyik vezéralakjaként sokáig reménykedett abban, hogy lehet egy szabad, tisztességes országot építeni „Európa perifériáján”. Ebben bízott két eszmetársa és testi-lelki jóbarátja, Csengey Dénes író és a szintén vasi, bérbaltavári születésű Nagy Gáspár költő. Hajótöröttek lettek ők is, Kháron csónakján.
