Igazi filmcsemegét láthattunk a napokban a mozikban, Andrej Koncsalovszkij Kedves elvtársak! című, meghökkentő/megdöbbentő alkotását. A fekete-fehérben forgatott művet tavaly több rangos fesztiválon is díjazták.
A film témája az 1962-es, Novocserkasszkban történt mészárlás, amikor a Lenin-képekkel felvonuló munkások közé lőtt a Vörös Hadsereg. Vagy a KGB. Vagy mindkettő.
Mint annyi minden mást, ezt is mélyen elhallgatták évtizedekig. Mivel a „liberális” Hruscsov pártfőtitkár ideje alatt történt, Nyugat sem firtatta különösebben. Magyarországon külön is kényes téma lett volna alig hat évvel a forradalom után munkáslázadásról beszélni. A szovjet propaganda pedig minden kérdésre ugyanazt válaszolta: még feltételezni is abszurdum, hogy egy munkásállamban a dolgozó népre lőjenek.
Márpedig nagyon is ez történt 1962. június 2-án a doni kozákok által lakott térség fővárosában, a ma 168 ezer lakosú Novocserkasszkban. A hollywoodi munkáiról is ismert orosz rendező feleségére, a vékony, „markáns” szőke Julia Viszockaja színésznőre osztotta a főszerepet. Jól tette, mert a főhős a vakhitet ugyanolyan meggyőző erővel jeleníti meg, mint az összeomlást.
A film alapjául valós események szolgálnak. Az 1961-es, katasztrofális szovjet gabonatermés miatt óriási mennyiséget importáltak Kanadából, lemerítve az ország valutakészletét. Ennek következtében alig-alig jutott pénz népjóléti célokra, alapvető élelmiszerek tűntek el a boltokból. A központi pártlap, a Pravda viszont minden nap a kommunizmus közeli győzelméről, a szovjet nép jólétéről hozsannázott.
A doni városból is eltűnt a hús és a tej, de ezt még tetézte, hogy a helyi villanymozdonygyárban emelték a normát és visszafogták a béreket. Ekkor olyan plakátok jelentek meg az utcákon, mint: „Hruscsov-zsírt együnk hús helyett?”, vagy: „Tejet akarunk, nem szemináriumot!”. A gyár leállt, sztrájk indult, másnap más üzemek is csatlakoztak. Végül nagy tömeg vonult a városi pártbizottság épülete elé, majd betörtek az épületbe. Ekkor a kivezényelt katonák sortüzet adtak le, sokan életüket vesztették.
Mások szerint – és a film is e mellett tette le a voksát – a katonák a tömeg fölé lőttek. A halálos lövéseket a KGB mesterlövészei adták le a Komszomol székház padlásáról. Mi magyarok akár meg is borzonghatunk, mert máig nem 100 százalékban tisztázott, hogy kik lőttek 1956-ban, a Kossuth téren a védtelen tömegbe...
„Azért van ez a baj, mert nincs Sztálin már”
A film hősnője a sztálinista párttitkárnő, Ljuda (Julia Viszockaja), aki véresre pofozza a lányát egy kritikus megjegyzéséért. Szveta sírva elrohan, mire az anyja az egykori doni kozák nagyapán veri le az „ideológiai hiányosságokat". „Hruscsov, ki az? Gyenge ember... Azért van ez a baj, mert nincs Sztálin már”, fakad ki, majd erős fellépést sürget a tüntetők – közte a saját lánya! – ellen. Tetszik ez az időközben befutó, keményvonalas moszkvai elvtársaknak, különösen Mikojannak.
Aztán eldördül a sortűz. Halottak, tankok, káosz, megtorlás. Szveta eltűnik, Ljuda őrülten keresi. De nem találja. Se élve, se holtan. Aztán egy falusi temetőbe viszik, ahol állítólag, valakire rátemették a 18 éves lányt. Ljuda összeomlik. Pálfordulását elősegíti, amint szemtanúja lesz egy különös jelenetnek. Percekkel a vérengzés előtt, a már kiürített Komszomol-székházban hegedűtokos férfit lát, amint az a padlásra araszol...
Koncsalovszkij filmjében dramaturgiai szerep jut a fekete-fehér forgatásnak, még hitelesebbé tévé a korabeli díszleteket, utcai és munkahelyi kellékeket. Átjönnek a propagandával átitatott szovjet hétköznapok. A legelején még egy szerelmi jelenet is belefér.
A filmnek három fontos magyar vonatkozása is akad. Az első, amikor az egyébként üres élelmiszerbolt hátsó, kiemelt elvtársaknak fenntartott részében, a többi között Unicumot is lehet vásárolni. Ljuda él is ezzel, a hoppon maradt vásárlók nem izgatják. A másik még érdekesebb. A tüntetők betörnek a pártházba. Az irodákban törnek-zúznak, majd bejutnak a konyhára. Egyikük felordít: „Nézzétek mit találtam! Magyar szalámi! A disznók, nekünk nincs hús, ezek meg magyar szalámit zabálnak!”, lengeti meg a szegedi „bűnjelet” A harmadik maga Mikojan elvtárs a legfelsőbb pártvezetésből. Aki így győzködi a fegyverhasználat tekintetében ingadozó, fiatalabb tábornokokat: „Kedves elvtársak! Én ezt már átéltem pár éve Budapesten, ahol az utcákon ölték a kommunistákat!”
Bőven akad megrázó jelent Koncsalovszkij mozijában. A halottak, a káosz képei, a megtorlás nyomasztó légköre ráül a nézőre. De mégsem ez a legnyomasztóbb. Hanem, amikor egy fontos elvtárs bekopog egy még fontosabbhoz és levegő után kapkodva jelenti: „Ezredes elvtárs! Nem tudjuk a vért eltüntetni a térről... A nagy meleg miatt nem fakul ki”.
Mire a főtiszt: „Ne szarakodjon elvtárs! Azonnal aszfaltozzák le az egész teret!”.
