Nem könnyű olvasmány Éber könyve, A csepp, amely a Félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete alcímet viseli. Nem könnyű, de megéri átrágni magunkat rajta, mert szinte „krimiszerű” izgalmakat kínál az ország sorsára fogékony olvasóknak. Hiszen kit ne érdekelne a saját sorsa, osztályhelyzete, jövője? És az, hogy miért nem ő a „tehetséges gázszerelő” és miért nem ér fabatkát sem a négy diplomája a NER-rendszerben.
A szerző már az elején leszögezi, hogy sok forrásból merít (a szakirodalom külön fejezetet ölel fel) és hogy hosszú évekig dolgozott a művén. Amelynek igazán eredeti megállapítása a címe: a jelenlegi magyar társadalom szerkezete csepp alakú.
De miért a csepp-hasonlat? A kutatók, éppen a téma közérthetősége miatt, a bonyolult, elvont tartalmak megjelenítésére nem ritkán metaforát alkalmaznak. Így lett a kádári kispolgárság kifejezője a „Terhes babapiskóta”, ami két szélén vékony, közepén viszont kör alakú és széles. Ezzel fejezve ki azt, hogy a legtöbb megkérdezett ember a „középosztályhoz”, vagyis a piskóta közepére pozícionálta magát. A piramis-modell az osztályokat írja le, amíg a körte százalékosan és szintek szerint mutatja ki, hogy a népesség melyik „kasztba” tartozik.
Ébernél a cseppnek van egy vékony nyaka és egy hordószerű, széles alja. A csepp aljában találjuk a tőkének alávetett, a munka által kizsákmányolt munkások osztályait, valamint a teljesen lecsúszott, szegény rétegeket. Ez a magyar társadalom 70 százaléka. Ők azok, akiket létbizonytalanságban tart a rezsim és akikből él, felhalmoz, építi a saját osztályát, a nemzeti burzsoáziát.
A csepp nyakában vannak a több rétegű, köztes osztályok. Az állam kegyeltjei (katonai-rendőri vezetők, főhivatalnokok, kormánypárti vezetők, politikusok, átállt vezető értelmiségiek) megelőzik a korábbi, vesztes tömb tagjait (független értelmiségiek, tudósok, művészek, újságírók, menedzserek, magánvállalkozók), míg a csepp csúcsán áll (él) az elit: ők a nemzeti burzsoázia vezetői, az állami (köz)pénzből feltőkésített oligarchák.
Ez a felső „tized”, az az 1 százalék, amely ma a nemzeti összes javak 70 százalékát birtokolja! Éber megállapítja: ekkora vagyoni-pénzügyi aránytalanságra még nem volt példa a magyar történelemben.
Ugyanakkor ez a szupergazdag – mindössze pár száz fős – réteg maga is alávetett. Mégpedig a nyugat-európai centrumtőkének, amely a mi esetünkben leginkább a németet jelenti. Ez a centrumtőke kihelyezi munkafolyamatait (globalizáció), így újabb kizsákmányolások révén sokszorozza meg hasznát, folytatva a tőkefelhalmozást.
Tehát a kizsákmányoló, nemzeti tőkésosztály maga is alávetett a centrumtőkének és ez meghatározza politikai irányát és mozgását. Szükségszerűen arra törekszik, hogy a felhalmozást mintegy „kézbe vegye" (lásd: multik elüldözése) és hatalmát bebetonozza az alsóbb osztályok kemény elnyomásával. Ez az út szükségszerűen vezet két irányba, amely lényegében egy: vörös, vagy fekete diktatúra.
Kádár rendszere államkapitalizmus volt
A szerző több lényegi megállapítást is tesz művében. Ezek egyike, hogy a kádári munka-tőke szerkezet, a tőke oldaláról nézve, nem államszocializmus, hanem államkapitalizmus volt. Talán ezért is történhetett meg gyorsan és hatékonyan a késő-kádári technokrácia átállása és térfoglalása a rendszerváltás után. A régi-új elit köztes osztályt alkotott, magas érdekérvényesítő képessége révén az államhatalomig is eljutott (színészek, filozófusok, történészek, ex-gyárvezetők, kádári bankárok a az 1990 utáni parlamentben). A centrumtőke ezt felismerve osztályszövetséget kötött velük és létrejött egy techno-bürokrata hatalmi tömb, amely „liberálisnak, baloldalinak, europérnek” határozta meg önmagát.
Valójában ez a hatalmi tömb privatizálta az állami vagyont, jelentős nemzeti vagyonelemeket juttatva a nyugati centrumtőkének (a Horn-kormány alatt kerültek külföldi, főleg német és francia tulajdonba a víz-gáz- és áramszolgáltatók, erőművek). „A technokrata tömb valójában éppen úgy a tőkefelhalmozásban volt érdekelt, mint a centrumtőke, ezáltal kemény jobboldali, a munkásosztályt alávetettségben tartó és kizsákmányoló osztálypolitikát folytatott” – fejti ki a szerző..
A folyamat a technokrata tömb 2006-os politikai válsága, majd a 2008-as gazdasági világválság nyomán vett fordulatot és a 2010-es választásokkal zárult le. A politikai hatalom átvétele „helyzetbe hozta” a rivális nemzeti tőkét, amely önmagát „konzervatív, nemzeti, polgári” jelzőkkel illette. Új osztályszövetség köttetett a centrumtőkével, ennek nyomán indult el a társadalom cseppszerű átalakulása.
Éber kifejti, hogy a centrumtőke versenyelőnyhöz juttatta új szövetségesét a bankszektorban, a médiában, az építőiparban és a kiskereskedelemben. Vissza nem térítendő támogatásokkal, protekcionista beruházásokkal tőkésítette fel az új elitet, amely így fokozatosan a csepp felső nyúlványába került. Mindeközben a centrumtőke hatalmas profitra tett szert (például a német autógyárak, beszállítók révén), stabilizálta a nemzeti burzsoázia hatalmát. A bukott technokrata-tömb köztes osztályai rétegeződtek, bizonyos rétegek pedig a csepp alsó részébe csúsztak, az alávetett és kizsákmányolt munkásosztályhoz.
Megváltoztatható-e ez a helyzet?- ez talán a könyv legizgalmasabb kérdése. A szerző levonja a következtetést a „nemzeti erők” 2010-es, kétharmados hatalomra jutása nyomán: „Riválisai hídfőállásainak elvételével, az állam kulcspozícióinak elfoglalásával a győztes nemzeti burzsoá tömb uralkodó osztállyá szervezte magát. A kiszorított technokrata-gazdasági tömb mindeddig elhárította magától, hogy szövetségi rendjébe bevonja a társadalom többségét: a külföldi és helyi tőkének alávetett helyi munkát, vagyis a munkások osztályait. Amíg ez így marad, a félperifériás hegemónia egészen biztosan megdönthetetlen marad”.
Világos beszéd. Éber azonban e borongós következtetésen túl a változtatás kérdését is felveti. „A jelenleg uralkodó osztályszövetség, a centrumtőke és a nemzeti tőke szövetsége, gátlástalanul használja az etnikai megosztást, fenntartja a létbizonytalanság a csepp kétharmadában, mint fegyelmező erőt. Célja annak megelőzése, hogy a rezsim megváltoztatására alkalmas erők alakuljanak ki.
A jövő attól is függ, hogy a köztes osztályok kedvezőtlenebb helyzetű, lecsúszó frakciói és az alávetett, alsó munkás osztályok képesek lesznek-e ténylegesen osztályokká szerveződni és ily módon létrehozni egy új gazdasági-politikai tömböt... Hogy aláássák-e a 2008, illetve 2010 után kiépült félperifériás hegemóniát és gyökeresen átalakítják-e az alapjául szolgáló tőkefelhalmozási rezsimet.”
Orbán sorozatos kétharmadai után eléggé nehéznek látszik a magyar társadalom csepp-szerkezetének módosítása,
mind politikai, mint gazdasági oldalról. De már az sem kevés, ha látjuk e bonyolult, komplex rendszernek a mozgását, szándékát és kitapinthatjuk gyenge pontjait. A tőkefelhalmozás rendjének változását mindig tudásfelhalmozás előzi meg és ez utóbbi érdekében sokat tett le az asztalra könyvével Éber Márk Áron.
