Mára elmondhatjuk, hogy a történelmi kriminek hagyománya van itthon: Baráth Katalin huszadik század elején, illetve Kondor Vilmos két világháború között játszódó regénysorozatai a nullás évek végétől, illetve kicsit később a nemrég elhunyt Böszörményi Gyula Ambrózy báró-sorozata bizonyították, hogy ami külföldön működik, az működhet itthon is. A formula egyébként nem olyan bonyolult:
veszel egy történelmi korszakot, aztán kreálsz benne egy bűnügyet, aminek megoldása közben bemutatod az adott korszakot.
Több okból is működik ez a dolog, ha jól csinálják: szerintem az egyik oka, hogy a krimi nagy klasszikusainak egyik appealje is az, hogy már elmúlt történelmi korszakokban játszódnak – nyilván megjelenésük idején Sir Arthur Conan Doyle, Agatha Christie, Raymond Chandler, stb. művei kortársnak számítottak. Szóval ez a fajta időutazás sok krimiolvasó számára része lehet az élménynek. Másrészről pedig önmagában izgalmas, ha egy történelmi korszakot valaki jól mutat be, főleg ugye olyat, amihez mondjuk van valami közünk; hát még ha olyat, ami nem az imént említett klasszikus krimikorszakokat idézi meg, hanem messzebre nyúlik.
Nagyon szerettem mondjuk Steven Saylor Rom Sub Rosa-, vagy C. J. Sansom Shardlake-sorozatát, hiszen alapvetően izgalmas kor a római polgárháborúk kora és VIII. Henrik időszaka Angliában, és jól megírt krimikről beszélünk – de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek olvasása közben sokat gondolkoztam volna azon, hogy milyen jó lenne egy törökök által elfoglalt Budán, vagy István királyunk udvarában játszódó krimi. (Pedig milyen jó lenne.)
Tudja a hóhér
Az elmúlt években egyre több krimi jelent meg hazai szerzőktől, hazai témával jobb és rosszabb minőségben, és ezek között nagy arányban jelentek meg történelmi környezetben játszódó darabok.
A Prae kiadó krimisorozatában is szép számmal kaptak helyet ilyen darabok, mégsem ezek miatt, hanem Mészöly Ágnes Rókabérc, haláltúra c. könyve miatt figyeltem fel rá: ez kortárs környezetben játszódik, de könnyen megteremti a klasszikus helyzetet, amikor biztos, hogy a nagyjából egy tucat szereplő közül valaki az elkövető, akik össze vannak zárva, ráadásul egy izgalmas narrációs technikával is dolgozik – nem áradozom róla tovább, nagyon jó könyv, itt írtam róla, és arról, hogy mire lenne való a napjainkban játszódó krimi.
A kiadó több krimikötete is itt figyel az olvasandó könyvek polcán, az idén megjelent A háromfa hölgye azonban rögtön megragadta a figyelmemet, mikor a fülszövegét olvastam:
a Prae krimipályázatán száz kéziratból kiválasztott győztes mű, Gráczer L. Tamás könyve Mátyás király uralkodása alatt játszódik, nyomozója pedig a budai hóhér.
Nekem ennél nem is kell több, egy kellőképp népszerű, mégis váratlan történelmi korszak és egy olyan főhös, akinek már csak a foglalkozása leírásával megteremtődött a feszültség. Innentől kezdve két kérdés volt: sikerült-e a szerzőnek hitelesen felrajzolnia a 15. század közepének Budáját, és sikerült-e egy jó ügyet kerekítenie benne, amely mentén szépen be tudja mindezt mutatni.
Az ügy a következő: a galgenbergi bitófán, Buda határától nem messze – manapság itt épülhet majd a szuperkórház – találnak egy fellógatott, csodaszép hölgyet, akinek egyáltalán nem kéne ott lennie. Az egykor szebb karrierreményekkel útnak induló, sokrétű érdeklődéssel bíró és nagyon kíváncsi hóhér nem bír ellenállni a rejtélynek, és nyomozni kezd: ki lehetett a nő?
Valóban prostituált volt-e, mint azt a hajába tűzött szalag jelzi? Öngyilkos lett, vagy megölték? Ha megölték, miért ilyen látványosan?
Az ügy elsőre sem tűnik egyszerűnek, de lapról lapra képes bonyolódni, miközben Gráczer L. Tamás
nem csak hihetően vázolja fel az 1460-as évek Budáját, de Marcus, az igaz reneszánsz emberként megismert hóhér köré egy egész seregnyi élő, lélegző mellékszereplőt: segítőt, ellenlábast és miegyebet rajzol fel, akik jelentős részben tehetnek róla, hogy a regény emlékezetes marad.
Gráczer remekül találja meg azt a főszereplőt, amivel egyszerre tud bevinni az események sűrűjébe, a legmagasabb rangú emberek közé, de ugyanígy meg tudja rajta keresztül mutatni a város sötét oldalát. A hóhér ugyanis forog az elöljárók között, munkájából adódódan ismeri őket, egyúttal azonban a társadalom peremén élő kitaszított. Annyi csavar van még Marcus karakterében, hogy fiatalon orvosnak tanult, ezért kis mellékesként zugorvosként is dolgozik a város kevéséb fényűző része – prostituáltak, pásztorok, stb. – számára, így még több helyre vannak kapcsolatai.
Az ügy talán egy fokkal bonyolultabb lesz végül, mint kellene – a szálak természetesen a legmagasabb körökbe vezetnek –, de az biztos, hogy A háromfa hölgye tipikus page-turner. Manapság ritkán fordul elő velem, hogy hajnali kettőkor alkudozom magammal, hogy szabad-e még egy fejezetet, de itt a fordulatok és izgalmak tényleg kikövetelik maguknak a figyelmet.
Egy igazi hiányossága a könyvnek, hogy nem kaptunk a részletesen felvázolt, és a szereplők által sokszor tárgyalt budai földrajzi viszonyok mellé legalább egy vázlatos térképet, hogy jobban tudjuk követni a szereplőket a térben, illetve fejtegetéseiket a bűncselekmény(ek) elkövetőinek mozgásáról. Egy ilyen térképet viszont könnyedén lehet pótolni egy későbbi kiadásban, ha arra kerül a sor.
Összességében számomra az év eddigi legüdítőbb meglepetése ez a könyv, és ennek tükrében egyre több kedvem van levenni a polcról a Prae krimisorozatának többi kötetét is.
