Páran lézengünk a modern moziban, várva az utóbbi idők legnagyobb filmes dobására. Amerikai-ausztrál koprodukcióban készült el a csaknem 3 órás (be kell látni, ez kicsit néző riasztó) életrajzi film Elvis Presley-ről. Rendezője Baz Luhrmann, főszereplője, azaz Elvis alakítója pedig az ifjú sztár, Austin Butler. A másik kulcsfigurát, Parker ezredest, Elvis menedzserét Tom Hanks alakítja.
Már ez parádés, de még tartogat testes meglepetéseket a monumentális, lenyűgöző képi világú alkotás. A megszokottól eltérően más stílusban forgott a kamera, alkalmazzák az egy képben több kép elvét éppen úgy, mint a klasszikus montázst, áttűnéseket, vagy a szupergyors vágásokat.
Három óra mozi és még sincs egy nyugodt percünk a vászon előtt. Szerencsére.
Mert Luhrmann stábja egészen más Elvis képet tár elénk, mint amit a bulvárból eddig kaptunk. Ugyan itt is a Presley-család kezdeti küszködése, tragédiája a kiindulópont. De már kiemelik Tupelo, majd Memphis fekete negyedének fontosságát, ahol a fehér család lakott. Ez az együttélés a negyvenes-ötvenes években korántsem volt olyan magától értetődő, mint manapság (ma sem teljesen az).
Baz Luhrmann's ELVIS | Official Trailer
Austin Butler and Tom Hanks star in Baz Luhrmann's #ElvisMovie, only in theaters June 24. #TCBhttps://elvis.warnerbros.comhttps://www.facebook.com/ElvisMovie...
De a fekete negyed élete, hangulata és főleg zenéje, a Rhythm and Blues döntően hatott a jóképű fiatalra. Beleégett az agyába, felszívódott a vérébe a lüktető fekete zene. Szóljon az a bluest megszülő memphisi főutcán, vagy a Tupelo templomi gyülekezetben, a gospel-kórusban.
Utóbbi, a feketék templomi közösségének extázisba hajló éneklése a film egyik csúcspontja.
Nem véletlenül lett tehát igaz barátja a fehér fiúnak a fekete zseni, BB. King, vagy Mahalia Jackson és az ifjú titán Little Richard. Akikkel együtt zörgött a Handler-klub füstjében, bevésve a nagy igazságot: Amit nem szabad elmondani, azt énekeld el.
Aztán jön Parker ezredes, aki se nem Parker, se nem ezredes (de ez csak halála után derül ki). Ő fedezi fel a világnak az ifjú zsenit. És ő alkotja meg a Hóember elméletet is:
„Mindenkiben van vágy a tiltott dolgokra, látni a szemében... Én látom, Elvis, hogy változnak át a tekintetek, amint színre lépsz... A Hóember feloldja a gátlásokat, a nép elszabadul és vakon hisz benned. Nem kell más, mint behavazni őket és elvenni tőlük azt, ami a miénk".
Parker jéghideg profi, átlép azokon, akikből nincs haszna. Elvis viszont morállal is bíró sztár. Amikor tisztes, vallásos családanyák is kezdik feldobálni a színpadra alsóneműjüket, Elvis ezt a zene öröméből vezeti le. Parker pedig a „dolgok logikájából". Az új módi számára csengő dollár
A hatalom ezt nem tűrheti, mivel kikerült ellenőrzése alól. Így aztán hadjárat indul az énekes ellen csípőmozgása (!) miatt és alig titkoltan a feketékkel ápolt barátsága okán. Ezek bizony bűnnek számítottak az akkori fehér Amerikában. Parker aztán rábeszéli Elvist, hogy változzon ájtatos karácsonyi manóvá.
Ettől még a szegregációs ügyész ifjú lánya feldobja a pódiumra a bugyiját.
BB. King, Chuck Berry, vagy Aretha Franklin azonban nagyon erős kötés. A minőség kötése a maradiság, a korszerűtlenség ellenben. Ami ellen már James Dean is küzdött. Így aztán 2 év katonaság és hosszabb hollywoodi kitérő után hősünk újra vonaglik a színpadon...
Presley nem volt érzéketlen a közélet iránt sem (például élesen elítélte az 1956-os orosz megszállást Magyarországon, ezért is lett 2011-ben Budapest díszpolgára). Sir Martin Luther King lelövésekor, elborzad a dallasi merényleten és megrázza Robert Kennedy megölése.
Úgy érzi, tehetetlen, dalai nem érnek el az emberekhez. Pedig a zenész-énekes akkora tényezővé növi ki magát a hetvenes évekre, hogy önálló intézménnyé válik. Bármit tesz, megőrülnek érte: Hóemberré válik a Showember, akit majd elolvaszt a rajongói hevület.
Parker a maga cinikus módján levonja a következtetést: Elvist a rajongók szeretete ölte meg.
A film hanganyaga külön élmény, minden zeneszeretőnek kötelező hallania. Aki pedig imádja a bluest, az ki sem hagyhatja az Elvist. A korhű díszlet, az ötvenes évek „Sevijei és Kedijei" fecskefarkát megülő pompon-lányok vérbő mozit hoznak a vászonra.
Megrajzolva egy világtörténelmet befolyásoló, mégis magányos ember portréját a Heartbreak Hotelből.