Ha az ember újságíróként színikritikákat ír, általában, jobb esetben tudni szokta, miről szól az előadás, amire beül. Vagy legalább a címét. De néha megesik, hogy fogalma sincs, valójában mire is bólintott rá. Aztán a nézőtéren ülve próbálja kitalálni, mi van a függöny mögött. Vagy épp meg van győződve róla, mit fog nézni, aztán menet közben derül ki: hát ez pont nem az a műsor. Hívtak, lesz valami vasárnap este a Győri Nemzeti Színházban. Hogy mi? Édesanyám szavajárását idézve:
Nem kérdezted, én meg nem mondtam.
Vagy mondta, csak nem jutott el a tudatomig. Velem időről időre korábban is előfordult, hogy úgy mentem (pontosabban: vittek el) például moziba, hogy nem tudtam, mit fogunk nézni. Hiába mondták, nem figyeltem oda, máson járt az eszem. Javaslom mindenkinek, hogy néha engedje meg magának ezt a szórakozottságot. Bízza rá magát a másik ember képében jelentkező véletlenre. Húzzon zsákbamacskát, merjen rizikózni, ne akarjon minden előre tudni és leguglizni.
Fotó: MTI/Krizsán Csaba
Mert így, amikor egy jegesmedve beballag a színpadra, olyan asszociációs körforgást, pörgő gondolatláncot indít el az agyadban, melynek mintha soha nem akarna vége lenni.
A fehér bundás négylábúról ugyanaz a szó villant be, akár a kötéltáncos mögött örvénylő háttérről vagy a díszletek árnyékáról:
Hideg.
Fotó: MTI/Krizsán Csaba
Dermesztő zene, vakító fehérség, sötét ragyogás, megfagyott képek.
Mániás depressziósként úgy vagyok ezzel, hogy a szorongásra minden alkalom jó alkalom. Gyakorlatilag bármi előidézheti, sőt: igazából azt se tudod, épp mi hozza elő belőled. Ez esetben is találgatásra voltam ítélve, gondolhattam, hogy az előadás gerjesztette bennem a negatív hangulatmágnes-pólus sugárzását.
Fotó: MTI/Krizsán Csaba
Viszont hirtelen még számomra is furcsa dolog történt. A színpadon mozgó, levegőbe emelkedő testek, a fényből és hangból épült kulissza elkezdett hatalmas mágneses szivaccsá változni, amely magába szívta az összes bennem lévő szorongást. Átbillentve a mámorral és örömmel teli hangulatpólusba.
A gondolatok, amik nyomasztottak, váratlanul más értelmet nyertek. A testetlenül kavargó impulzusok kreatív zsibonggássá változtak.
Fotó: MTI/Krizsán Csaba
Egyetlen hatás lett disszonáns számomra azon az estén a nézőtér sötétjében ülve: a közönség tapsa. Az összeverődő tenyerek kakofón hangorkánja majdnem szétzúzta bennem, amit az előadás hetvenöt perc alatt, kínkeserves munkával felépített. A fejem hasogatni kezdett tőle. A Padlásszínházban előadott 152 lépés Auschwitz felé annak idején olyan érzést keltett, hogy ültünk ott letaglózva, azt sem tudván, mit csináljunk. Volt, aki tétován tapsolni kezdett, más zavartan hallgatott. Ha ezt a bizonytalanságot önmagával kapcsolatban is sikerült beleplántálni a darabnak pár nézőjébe, már megérte, írtam akkor.
Itt viszont nagyon is tudtam, mi illene a 17. Magyar Táncfesztiválon előadott Recirquel Cirque Danse by Bence Vági, Solus Amor végéhez: a lenyűgözöttség, az ihletettség áthítatos csendje. A közönség azonban másképp fejezte ki mindazt az elragadtatást, ami bennem hangtalanul zengett. Nem szemrehányásként mondom ezt: a taps keltette diszharmonikus rezgést betudom munkahelyi zajártalomnak.
