Kezdjük azzal, hogy nehéz feladat 2021-ben Pókember-filmet rendezni. Három színész, három verzió, három különböző univerzum: ember legyen a talpán, aki épkézláb módon, a lehető legtöbb elvárást teljesítve tudja sikerre vinni a Marvel-féle hálószövő trilógiájának záródarabját. Mert bizony elvárások azok voltak, méghozzá elég magasan, ráadásul az elmúlt két évben konteók tömkelege árasztotta el az internet bugyrait és minimum a fél világ várta, hogy a nagyvásznon láthassa kedvenc hálószövőnk legújabb kalandjait. Az értékelések alapján a legtöbben elégedetten távoztak a mozitermekből. A legtöbben. Számomra viszont az év csalódása lett a Pókember: Nincs hazaút.
PÓKEMBER - NINCS HAZAÚT - Magyar szinkronos előzetes #2 (12)
PÓKEMBER - NINCS HAZAÚT DECEMBER 16-TÓL A MOZIKBAN!Pókembernek sok és sokféle kalandja volt már, de ilyen még soha. Lekerült róla a maszk, a világ megtudta, ...
A történet rögtön az előző rész (Pókember: Idegenben) után veszi fel a vonalat: Pókember személyazonossága lelepleződött, mindenki tudja, hogy a kamasz Peter Parker (Tom Holland) bújik meg a maszk alatt, akinek az élete egy csapásra romokban hever – az emberek fele hősnek tartja, a másik fele gyilkosnak nevezi, emellett az indulatcunami kihat a barátnőjére (Zendaya) és legjobb barátjára (Jacob Batalon) is. Peter bűntudattól vezérelve felkeresi Dr. Strange-t (Benedict Cumberbatch), hogy egy bűbájjal helyrehozzák a történteket. Ám hiba csúszik a számításba, megnyílik a multiverzum és színre lépnek a korábbi Pókember-filmek gonosztevői, emiatt Peter ismét nekivág a világ megmentésének, miközben szembe kell néznie élete eddigi legnagyobb kihívásával.
Fotó: Sony Pictures
Mondhatni tökéletesen nyit a film: az első fél órában láthatjuk a káoszt, ami Peterre és a hozzá közel állókra zúdul, hősünk pedig hiába számít nagypályás Bosszúállónak, mégis sokkal fontosabb számára, hogy a barátnőjét felvegyék az egyetemre. Felettébb emberi és képregényhű jellemábrázolás, plusz külön pozitívum, hogy Peter és MJ románca nem megy a sztori rovására, inkább finoman, de érezhetően van jelen. Jó érzés volt látni a visszatérő arcokat (Willem Dafoe és Alfred Molina lubickolnak a szerepükben), de Holland is kitett magáért, egyértelműen itt tudta leginkább bizonyítani színészi rátermettségét. A látvány és a zene szintén kiváló, noha ez már inkább magától értetődő, mintsem valódi pozitívum.
Minden bája és nosztalgikus hatása ellenére azonban muszáj kijelenteni:
a Pókember: Nincs hazaút egy megúszós giccsparádéra degradálódott
– és akkor innentől jöhetnek a spoilerek.
Fotó: Sony Pictures
SPOILER ALERT
Kezdjük máris az alapkoncepcióval: ugyebár visszatér az összes rosszfiú az előző filmekből, akik közül ketten kaptak nagyobb szerepet a történetben, a többiek hébe-hóba eldurrantanak egy egysorost (Electro ugyanúgy kétdimenziós, a Gyík helyére pedig akár egy kaspó jukkát is tehettek volna, mert kábé ugyanannyi funkcióval bírt), ami még hagyján, ám a visszaküldésük motivációja már-már gyermekien naiv és bántóan ostoba. Peter ugyanis meg akarja „javítani/gyógyítani" mindegyiküket, hogy ne okozzanak több fejtörést a többi Pókembernek, vagy éppenséggel elkerüljék a halált, ami a saját univerzumukban vár rájuk. Ezzel csupán annyi a probléma - azon kívül, hogy rettenetesen bárgyún hangzik -, hogy a film üzenete szerint az emberi gonoszság, vagyis az emberi természet gyógyítható. Persze el lehet durrogtatni a „mindenkinek jár egy második esély" mélyenszántó gondolatát (mint ahogy minimum tucatnyiszor, jó szájbarágósan teszik a filmben is), ami valahol szép és jó, na de a második esély messze nem azt jelenti, hogy valakinek gyökerestül kiforgatjuk a személyiségét, hanem ellenkezőleg, minden korábbi hibájával együtt elfogadjuk, míg ő megpróbál ezeken változtatni, hogy jobb ember legyen a jövőben. Nem így működik az ember, hogy előkapom a high-tech kütyüimet és csiribú-csiribá, nem halsz meg, mert nem vagy gonosz...
Fotó: Sony Pictures
Komolyan, ennél súlytalanabb és idiótább megoldást nem nagyon találhattak volna, hova tűnt a kreativitás, ami még jelen volt az előző részben? Párhuzamba lehet állítani például Mysterio karakterének kidolgozásával: teljesen más (és kvázi hihető) eredetsztorit kapott, mint a képregényben, a film közepén jött egy nagy csavar, ami remekül felforgatta és más irányba terelte a történetet, a Nincs hazaútban viszont kettő meglepetés volt - nem, nem Tobey Maguire és Andrew Garfield felbukkanása, mert ez mindenki számára nyilvánvaló volt, aki nem barlangban töltötte az elmúlt két évet -, és ebből csupán az egyik pozitív. Ezzel pedig el is érkeztünk a másik ordenáré hibához, ami nem más, mint May halála.
May (akit jelenleg korunk egyik legdögösebb színésznője, Marisa Tomei alakít) ugyanis eddig a laza, poénkodó nagynéni szerepét töltötte be - mármint abban az összesen maximum öt percben, amit a vásznon töltött -, most viszont hirtelen Szent Terézzé reinkarnálódott és még haldoklása közben is azt sulykolja Peter fejébe, hogy helyesen cselekszik, mindenkit meg kell menteni és még az őrült gyilkos Zöld Manó is megérdemel egy buksisimit az emberbaráti szeretet nevében. Illogikus, erőltetett és megint csak égbekiáltóan blőd mentalitás, hiszen ebből kiindulva Pókember minden ellenfelével eljátszhatná ugyanezt – nincs több csihi-puhi, csak egy kis bütykölés a laborban meg egy nagy adag csillámpor és voilá, megmenekült a világ, könnyet töröl, függöny le. Kár, hogy így eltűnnének a rosszfiúk és ezzel megszűnne a hős létjogosultsága (vagyis a macskát még le lehet hozni a fáról, meg egyéb apróságok), de ennyi erővel ki lehetett volna próbálni ezt a módszert Thanossal is, csak valamiért akkor ez senkinek nem jutott eszébe...
Fotó: Sony Pictures
Mindez a bugyutasága mellett azért fájó pont, mert a Pókember: Hazatérés után úgy tűnt, végre elengedtük az unalomig rágott Ben bácsi haláljelenetét és „a nagy erő nagy felelősséggel jár" című közhelydurrogtatást, most viszont megkaptuk ugyanennek az összecsapottabb, felületesebb változatát: Peter sír rajta pár percig, aztán szövi a hálót tovább, ami tök érthető, hiszen semennyire nem ismertük meg Mayt - azon kívül, hogy szexi, vicces és kavart Happy-vel -, csak egy háttérben megbújó statiszta maradt mindvégig, így a nézőt is totál hidegen hagyja ez a drámainak szánt pillanat.
Ettől függetlenül azonban mégis kulcsszerepe volt a fenti jelenetnek, mivel Peter mögött mindvégig ott állt egy tapasztalt felnőtt, aki terelgette az útján (persze a filmek alapján mindenki elbújhat Tony Stark mögött), azonban mostantól egyedül kell szembenézzen minden problémával, őrlődéssel és felelősségvállalással, ebből kiindulva pedig - a fenti hibák mellett - egy korrekt felnövéstörténetet kaptunk, csak sajnos eléggé csöpög a máztól. A trilógia végével szemmel láthatóan lezárult a tinédzserkor, Peter önálló egyénként léphet a nagybetűs életbe, ami számtalan potenciált rejt magában – csak ne szúrják el annyira, mint jelen írás alanyát.
SPOILER VÉGE
Fotó: Sony Pictures
Képregényrajongás ide vagy oda, kiábrándítóan egyszerű és Paolo Coelho-i magasságokba emelkedett mézesmázas mese lett a Pókember: Nincs hazaút. A mondanivaló erőltetett, akárcsak a túlzásba vitt poénmennyiség, ami sokszor már a cringe határait súrolja, a történet tele van logikátlan elemekkel, a fan service és a nosztalgiadömping miatt alig tud lélegezni a film (mintha a Star Wars után átadták volna J. J. Abramsnek a stafétát), a multiverzum pedig sokkal, de sokkal ötletesebben és hatásosabban lett bemutatva a Pókember: Irány a Pókverzumban – és nagyjából minden téren veri az élőszereplős verziót. Egyedül Peter karakterfejlődése, ami igazán kiemelhető, de hogy ettől mennyire marad emlékezetes, az már a jövő zenéje. Mert bár Pókember barátságos és közkedvelt, most túl sok mindent áldoztak fel a hollywoodi giccs oltárán.
