Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Vitáznál velünk? Küldd el az írásod nekünk!
Ha az ember egyszer csak arra ébred, hogy nem tudja mozgatni az egyik karját, akkor bizony megijed.
S mikor megpróbálja felemelni, de olyan fájdalom döf bele a vállától a csuklójáig, mintha tüzes vassal szurkálnák, garantáltan elmegy a kedve még a próbálkozástól is.
A helyzet pedig nem javul, csak egyre romlik.
Kihívást jelentenek a legegyszerűbb dolgok is: fel-, vagy levenni a pulóvert, a kabátot, sétáltatni a kutyákat, bekötni a biztonsági övet, kapaszkodni a buszon, nyomkodni a billentyűzetet. Pláne, ha az ember jobbkezes, s pont ez a végtagja lett diszfunkcionális.
Mikor négy éve először történt velem ilyen, (akkor a változatosság kedvéért a bal karom vált használhatatlanná) kicsit beparáztam.
Mi lehet ez? Stroke, trombózis, valami heveny fertőzés?
Hétvége lévén, bementem a sürgősségire. Egy röntgen után fény derült a bajra:
„A bal humerus tuberculum maiusa felett egy 15x5 milliméteres felhőszerű lágyrészmeszesedés ábrázolódik”
– írták a leletben.
Majakovszkij Nadrágba bújt felhő című kötetét parafrazálva: nekem a vállamba bújt felhő.
S mint Joe Hill Ég és föld között című novellájában, ez a felhő is elég baljós hangulatot teremtett.
Fotó: Pixabay
A szitu persze ironikus: Majakovszkijnál a felhő simán belebújt a nadrágba, én viszont pont a vállam környékén lévő felhő miatt tudok nehezen belebújni. Egyik hobbim a felhőfotózás, de ezúttal mások fotózzák a vállamba bújt felhőt.
A második esetnél, ami a múlt hétvégén történt, már rutinosabb voltam. Persze az ember ilyen tünetek esetén azért nem nyugodt, hisz attól, hogy korábban olcsón megúszta, még rosszul is elsülhet a dolog.
Illetve betegként ajánlatos kerülnünk az öndiagnózist. A tünetek lehetnek hasonlóak, de teljesen más kór is előidézheti azokat. Újból orvoshoz fordultam hát.
A vizsgálat ugyanazt mutatta ki, annyi különbséggel, hogy ezúttal a felhőszerűséget csak 7x3 milliméteresre taksálta a radiológus.
Viszont ettől semmivel nem bizonyult kevésbé fájdalmasnak. De mégis örültem neki, hogy megtörtént.
Ugyanis feltért száz érzékenyítőkurzussal.
S emiatt gondolom, hogy mindenkinek keresztül kéne valami hasonlón esnie - s legtöbbünk előbb-utóbb keresztül is fog.
A magam nevében azt tudom nyilatkozni, hogy azóta jobban átérzem azok helyzetét, akiknek kihívást jelent öltözködni, járműbe vagy épp fürdőkádba szállni, akiknek gondot okoznak azok a mozdulatok, amelyek számunkra rutinszerű mindennapisággal történnek.
A fogyatékkal élőkét, a mozgáskorlátozottakét, akik képtelenek használni egy vagy több végtagjukat, netán valamelyik érzékszervüket, képességüket veszítették részben vagy teljesen el.
Nekik nem néhány óráig, pár napig okoz az átlagnál sokkal nagyobb kínokat, erőfeszítést, problémát elkezdeni a napot, közlekedni, a létfenntartást kivitelezni.
Hanem az egész hátralévő életükben.
Rajtuk (és azokon, akik őket segítik, ápolják, gondozzák) velem ellentétben nem segít egy szteroidinjekció vagy egy non-szteroid gyulladásgátló.
Tehát ne csak április 23-án, az otthongondozás (hivatalosan nem létező, a Fidesz által elutasított) napján jussanak eszünkbe azok, akik ezt mindennap átélik.
S ne is csak akkor, amikor egy-két napig tartó kellemetlenség erejéig nekünk is át kell élnünk.
Április 23-a számomra amúgy is emlékezetes: a nejem születésnapja.
Ez a fájdalmas élmény pedig adott egy lökést ahhoz, hogy sűrűbben gondolkodjak azon, mit is lehetne konkrétan, gyakorlati síkon tenni azokért, akik mozgásukban korlátozva nehezebben tudnak tenni önmaguk érdekében, s a családjuk sincs olyan anyagi helyzetben, hogy ezt megtehesse helyettük.
