Csaknem telt házak előtt fut a legújabb James Bond film, a 007 - Nincs idő meghalni ( No Time do Die) Szombathelyen. A háromórás (!) mozi végigülése sem kis nézői teljesítmény, de az igazán érdekes az, hogy mit mormolnak a nézők a kijáratnál.
Ebből az szűrhető le, hogy inkább besült, mintsem elsült a Bondot alakító brit színész, Daniel Craig utolsó, azaz búcsúlövése.
Tudtuk, persze, hogy ez lesz a színész utolsó Bond alakítása és valahogy ki kell írni a szériából. Azt is gyanítottuk, hogy a női főszereplő kiválasztása – a francia Léa Seydoux – „könnyes", érzelmi karaktert hoz majd be.
Na és az sem volt titok, hogy a filmet többször frissíteni kellett a covid-járvány miatt. Eléggé nyilvánvaló, hogy a halasztások nagyon nem tettek jót a filmnek.
„A nevem Bond, James Bond" - így lett ez kitalálva, megcsinálva a hatvanas évek óta. Így vitte végig a „vérvonalat" az eddigi hat főszereplő színész. A széria hőse mindig is macsó volt, egyedüli harcos, érzelmileg faarcú, akinek ugyan van főnöke, de azt nagy ívben... Bondhoz dől a pénz, egeket ver az izgalom és lövésre kész szép nő minden sarkon. Meg olyan luxus, ami már mesevilág.
Na és a humor: amikor Roger Moore, az aktuális Bond, meglátott egy csinoskát, azt sóhajtotta: „Ó, maga is szobalány? Mert egy már bent van".
Stílus, humor, túlzás, fantasztikus képi világ. Mese és politika, ez a Bond filmek világa évtizedek óta. Generációk szemidegébe ivódott, hogy Bond jön és lő, Bond jön és hódít, Bond jön és lazán leveri az ellent. A mai, szemideges néző mégis miért morog, amikor még ki sem hűlt a vászon?
Mert csalódott.
Pedig nem indult rosszul a dolog. Az első 20 percben például csúcstechnológiás akciójeleneteket kapunk. Az ütős, horror nyitány után olyan autós üldözés indul be egy mediterrán kisváros hegyi lejtőin, hogy kapkodjuk a levegőt. Ez még a Bond-filmek látványvilágában is kimagasló.
Ekkor még az a Bond van előttünk, akit vártunk, akire számítottunk. Az sem zavar, hogy a 20. századi ráncfelvarrásnak, de főleg a covidnak betudhatóan az ellenség nem a vörös, vodkaszagú szőke Igor.
Hanem egy nanorobot, amely vírust visz az ember sejtjeibe. Hogy aztán a neki nem tetsző DNS-molekulásokat simán kinyírja. Itt azért néhány oltásellenes felsikít...
A film erős része a kubai jelenetsor, ahol Bond segítőjeként feltűnik egy kreol szépség. Ő az igazi meglepetés ebben a filmben. Mármint a Palomát megszemélyesítő, 33 éves Ana de Aramas kubai színésznő. Aki csupán 17 percig van/nyomul a vásznon, de a legemlékezetesebb jeleneteket produkálja.
Még az is megesik, hogy Bond-Craig humorizál és nem is rosszul. Amikor kiüti az orosz bérgyilkos, Küklopsz üvegszemét, rezignáltan jegyzi meg: „Látni, hogy szemet vetett rám". Ez már-már Roger Moore-i magasság...
Ahogy kezd kibomlani a cselekmény, úgy érezni, hogy a rendező, Joji Fukunaga eltérő hatások alá került. Beszűrődik a MeToo vonal, majd Craig érzelmes – vagyis nem bondi – elbúcsúztatása lesz soron. Egyre több a bába Bond körül, ez nem is szült jót.
A gondok ott kezdődnek, amikor a rendező átvált a Bond-stílustól elütő érzelmi síkra, amit fegyverropogással próbál ellensúlyozni. Bond lövöldöz, közben gyón, aztán megint lövöldöz és még le is térdel... Van, akinél az utolsó lövése kilyukasztja a könnyzacskókat, de a többség inkább bosszankodik.
Ez lenne az új tartalom és vonal? Ha így lesz, akkor a mi Bondunknak annyi. Olyan ez, mint amikor egy eredeti Beatles-számot feldolgoznak. Ami lehet, hogy nem is rossz, de messze nem az igazi. A film a végén szirupos melodrámába fullad.
Így aztán sem rázva, sem keverve. És főleg nem jéggel.
