Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Vitáznál velünk? Küldd el az írásod nekünk!
Úgy döntöttem, szavazóként részt veszek az előválasztáson, valamint az így kiválasztódott ellenzéki képviselő-, illetve miniszterelnök-jelöltre, és közös listára is levokosolok a jövő évi választáson. Sok szavazónál ez a szándék aligha lenne meglepő, így nem is igényelne megerősítést.
Csakhogy nálam ez nem volt mindig így. Nagyon nem. Mondjuk az előző, 2018-as választást konkrétan bojkottáltam, nem voltam hajlandó egyik ellenzéki pártot se támogatni. E döntésemet indokló cikkemet így fejeztem be:
A kormányt nem tudjuk leváltani, de az ellenzéket igen. Most komolyan: miért félünk ettől? Mi olyat tett ez az ellenzék, amivel annyira kiérdemelte a parlamenti helyét, hogy feltétlenül be kell szavaznunk oda még egyszer? Paradox, de a kormány-, és rendszerváltáshoz először teljes ellenzékváltás kell.
De a 2019-es uniós választások előtt írott, az ellenzéki pártprogramokat elemző írásomban sem fukarkodtam a populista ígéretözön bírálatával, feltéve a kérdést:
Nem tudom, mi lenne nagyobb tragédia: ha a NER-rezsim hatalmon marad, vagy ha csak úgy tudják leváltani, hogy túlszárnyalják demagógiában?
Hozzátéve azt is:
2002-ben ugyanezzel a mentalitással váltotta le Orbánt az akkori ellenzék. S az MSZP-SZDSZ koalíció saját ígéreteinek foglyává vált. Zsákutcás gazdaságpolitikájuk, lelepleződött hazugságaik következményeképp Orbán 2010-ben kétharmaddal tért vissza.
Szóval rengeteg független és/vagy bizonytalan polgárhoz hasonlóan – finoman szólva – én sem voltam elájulva attól a politikai teljesítménytől és kínálattól, amit az ellenzék nyújtott a NER első évtizedében. Olyannnyira nem, hogy egy, a 2018-as választás után írt publicisztikámban egyenesen azt írtam:
...a hibrid rezsim egyik legfőbb tartóoszlopa a hivatalos, „kincstári” ellenzék.
Tehát a bizonytalan, illetve a kormánnyal szembenálló, de függetlenségüket, kritikus hozzállásukat az ellenzékkel szemben is megőrizni akaró rétegek elhihetik nekem: számos fenntartásukat magam is osztom. Igazából politikai értelemben soha nem tartoztam az ellenzékhez. Nem vagyok egyetlen, a 2010 utáni rendszerben magát ellenzékiként defináló pártnak nemhogy politikusa, jelöltje vagy tagja, de lelkes híve vagy állandó törzsszavazója sem.
2010 óta a bizonytalan, a kisebb rosszat választó taktikai szavazásnál messzebb soha nem jutottam a pártpolitikai elkötelezettségben.
Eleve nem vagyok az a rajongó típus, akik a különböző oldalak, szekértáborok B-közepének törzsközönségét alkotják. Fiatalabb koromban, még gimnáziumi, majd egyetemi éveimben nem is egy pártban, illetve annak ifjúsági szervezetében megfordultam. De ezek soha nem tartottak néhány hónapnál tovább.
Előbb-utóbb vagy kizártak vagy kiléptem. Az utóbbi húsz évben felnőtt, dolgozó emberként pedig soha nem támadt bennem legyűrhetetlen belső kényszer, hogy valamelyik párt soraiba álljak. S úgy vélem, ez a közeljövőben is így marad. Foglalkozom politikával, újságíróként ez a szakmám, de nincs meg bennem az a pártos drukkerfanatizmus, ami a biztos szavazók jelentős részében. Ami, ha e publicisztika tárgyát nézzük, komoly előny is lehet.
Mivel jómagam is az vagyok (illetve voltam) sokkal inkább tudok a kívülállók, a függetlenek, a bizonytalanok, a szkeptikusok fejével gondolkodni. Így én, aki korábban bojkottáltam az ellenzéket, illetve a választásokat, talán hitelesebben vagyok képes meggyőzni őket: az előválasztásokra, valamint a 2022-es parlamenti voksolásra viszont már érdemes elmenni. Ezt a cikket alapvetően nekik írom.
Térjünk is rá: miért érdemes jövőre odafáradni a szavazóurnákhoz, ha 2018-ban nem volt az?
Szerintem azért, mivel több vonatkozásban gyökeresen felülíródott a korábbi helyzet. Aminek a hiányát 2018-ban számon kértem az ellenzéken, az egy,
...a Momentumtól és a Liberálisoktól az MSZP-n, DK-n, Együttön, Párbeszéden át, az LMP-n keresztül a Jobbikig húzódó technikai óriáskoalíció. Amelynek egyetlen választási programja egy közös alkotmányterv, illetve a jogállamira átírt kétharmados törvénytervezetek. Egy új rendszer felépítése, aztán új választás az új szabályok alapján.
S pont azért kárhoztattam őket, mert erre akkor láthatóan képtelenek voltak. S azt hittem, a jövőben sem lesznek képesek rá.
Merthogy:
Bukna az egész a marakodó mandátumosztozkodáson, mindenki csak a saját tyúkszaros politikai életét féltené, senki nem hozna nagylelkű áldozatot a népért, amelyre annyit hivatkozik. Pedig ez volna a lényeg, nem? Hogy most rendkívüli helyzet van, ami önfeláldozó hősök, politikai Dugovics Tituszok után kiált
– fogalmaztam akkor.
Engem is meglepett, hogy az összefogás végül létrejött. Nem tehetek úgy, mintha ez nem lenne, sőt, úgy vélem: illik díjazni. Hisz végre az ellenzéki politikusok is felismerték, amit magam, s rengeteg más politológus, közíró, szakértő évek óta mondogat.
Hogy itt nem pusztán a megszokott, nyugati (s rendszerváltás után húsz évig: hazai) típusú kormány-ellenzék harcról, s a kormányváltás bekövetkeztéről vagy elmaradásáról szól a választás. S nem is arról, hogy egy más összetételű parlamenti többség, illetve kormánykoalíció majd másfajta törvényeket hoz, eltérő összetételű költségvetést szavaz meg, más prioritásokat tűz ki célul.
A nyugati demokrácia alapja, hogy kormányok jönnek-mennek, de az alkotmányos, politikai és társadalmi rendszer alapvetően ugyanaz.
Ha Orbán Viktor már az 1998-as (még csak feles többségű) győzelme után is azt mondta: ami itt történt „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás”, akkor a 2010-es fordulatot utólag nyugodtan tekinthetjük rendszerváltásnak. Akik meg akarják haladni a NER-t, azoknak ezt a rendszert kell megdönteni és leváltani.
Ami hosszú távon egy új kormány sikeres működésének is feltétele lehet. Ez fordítva nem törvényszerű: a rendszerváltás folyamata anélkül is elindulhat, s végbemehet (de az első lépésekkel minimum kezdetét veheti), hogy egy új kormány hosszú ideig (akár ciklusokon át) hatalmon maradna.
Az ellenzéki választóknak van egy jelentős része, aki ma is a kormányváltást és az új kormány sikeres működését tekinti kizárólagos szívügyének. Szerintem viszont nem ez az elsődleges. Hogy mire gondolok? Vegyünk két, ettől eltérő forgatókönyvet.
Az első: 2022-ben a Fidesz hatalmon marad, de immár nem kétharmados, csak jóval szűkebb feles többséggel. Ez is félsiker, a rendszerváltás első lépése. A NER a továbbiakban nem tudja a saját maga által hozott alaptörvényi passzusokat kénye-kedve szerint változtatgatni. Akkor sem, ha a korábbi törvény már gátolja őket a cselekvésben.
Amennyiben mégis kialakul olyan szituáció, melyben alkotmányt kell módosítani, a Fidesz alkura kényszerül a szavazatát feltételekhez kötő ellenzék javára. Lehet, hogy a NER bukása lassú folyamat lesz. Olyan, mint a 2006 után Gyurcsány Ferencé. Aki megnyerte ugyan a választást, de olyan áron, hogy a következő évek egyre szűkülő mozgásterű vergődést, s politikai bukást hoztak neki.
Második szcenárió: valamilyen, az őszödi beszédhez mérhető belpolitikai kataklizma, földcsuszamlás miatt az ellenzék úgy előretör, hogy kétharmadot szerez. Új kormány alakul, de a ciklus végén (vagy már aközben) megbukik. A projekt mégis sikeres. Hiába tér ugyanis vissza Orbán, az új, arányosabb választási rendszerben csak feles többséget képes szerezni.
Új alkotmány van, melyet csak háromnegyedes (sőt, bizonyos részeiben csak négyötödös) többséggel lehet megváltoztatni. A fékként és ellensúlyként szolgáló intézmények (ügyészség, számvevőszék, versenyhivatal, médiahatóság, Alkotmánybíróság, Kúria, ombudsmani hivatalok) élére valóban függetlenségre törekvő (de legalábbis a mostaniaknál függetlenebb, szuverénebb) emberek kerülnek.
Ilyen értelemben nagyon is jó, hogy ez a heterogén ellenzéki kényszer-óriáskoalíció olyan pártokból és politikusokból áll, akik korábban élesen szembenálltak, s valószínűleg ma is csak a szükség hozta őket össze, nem pedig az egymás iránti mérhetetlen szeretet és bizalom.
Helyes. A bizalmatlanság időnként jó dolog is tud lenni. Ha egymással szemben gyanakvó embereknek kell megegyezni, ki legyen a legfőbb ügyész, a médiaelnök, a főszámvevő, a főbíró, az máris optimálisabb, mintha egyetlen pártközpont küld mindenhová pártkatonákat. Ha több vagy sok pártnak kell alkut kötni, akkor érdekük, hogy a jelölt egyikük irányába se legyen pozitívan vagy negatívan végletesen elfogult.
Tudom én, hogy a legtöbb szavazót jobban érdekli, mi lesz a nyugdíjjal, az adókkal, a bérekkel, a benzinárral, az egészségüggyel.
Meg is értem őket.
De 1989-90-ben, amikor szintén rendszert váltottunk, a Kerekasztalnál, majd az MDF-SZDSZ paktumban egymással keményen szembenálló pártoknak kellett abban megegyezni, milyen legyen az alkotmány, a választási törvény, a médiaszabályozás, a törvényalkotás. Ez egy rendszerváltás játékterének, keretszabályainak megteremtése, ami nélkül nem megy.
Én nem egy kormányt akarok leváltani, s egy új kormányért harcolni. Rendszert akarok buktatni és teremteni. S ebben harcostársaim lehetnek azok is, akik nemcsak ezt a kormányt nem szeretik, de az ellenzéki politikusokért sem rajonganak kritikátlanul. Üdv a klubban, mert pont ez a lényeg.
A pártok és politikusok nekem nem szeretet vagy rajongás tárgyai, akikért Békemenet-szerű zombivonulásokon kell csápolni. A pártok és jelöltjeik a politikaformálás aktorai, melyeken keresztül a választó próbálja elérni a céljait. S a fenti célok érdekében olyanokra is hajlandó vagyok szavazni, akiket nagyon nem kedvelek. Mondjuk Gyurcsány Ferencre és pártjára vagy a homofób törvényt megszavazó Jobbikra.
1998-ban megkérdeztem egy kollégiumi szobatársamat, miért szavaz a Fideszre. Azt mondta: azért, hogy ne kelljen még négy évig Horn Gyula pofáját néznem. Lehet, hogy nálam is ennyire egyszerű a válasz. Nem akarom még négy évig Orbán Viktor pofáját bámulni. Vagy ha mégis, akkor kevésbé legyen öntelt a vigyor azon az arcon.
S akkor talán remény van arra, hogy olyan, számomra fontos értékek, mint a jogállamiság, a piacgazdaság, az esélyegyenlőség, az autonóm társadalmi alrendszerek a gyakorlatban is működni kezdjenek a tetszhalál után. Ezért bevállalom, hogy számomra nehezen vállalható figurákra szavazzak.
Amúgy pedig maga a NER idézte elő a helyzetet, hogy korábban vállalhatatlannak tűnő ellenzéki figurák is fennmaradtak, népszerűvé váltak, mi több: nélkülük nincs rendszerváltás. Erre nem most jöttem rá, 2012 februárjában megírtam a Gyurcsány és a debilparadoxon című szösszenetben.
...bármennyire is szeretnénk, bármilyen jó lenne is, a csávó nem tűnik el. Jogos a fintorgás az avasi válságturizmuson, de tény, Fletó csúcsra jár, újraépíti magát és bázisát. Ha valaki 2010 tavaszán azt mondta volna: Gyurcsány bemerészkedhet egy gettóbűnözéses krízis-zónába úgy, hogy nem köpik le, fütyülik ki, dobálják meg, s nem kell mellé tucatnyi biztonsági, valamint rendőri felvezetés, akik a lincshangulattól oltalmazzák, úgy néztünk volna rá, mint az elmeháborodottra. De Orbán Viktor kétévnyi ténykedése lassacskán rehabilitálja a köztudatban Gyurcsány Ferencet. Úgy bizony. Az elmúlt húsz év emberei sorban másznak ki a politikai hulladéktárolóból.
Miért is? Azért, mert:
A Fidesznek eme ciklus felébe sikerült belesűríteni annyi elkúrást, ami visszamenőleg enyhíti a korábbi elkúrók bűneit. Kuncze, Gyurcsány, Baja, és volt vagy jelenlegi pártjaik a hülyeségeikkel, politikai bűneikkel megágyaztak Orbán még nagyobb hülyeségeinek, amelyek viszont most elhomályosítják az ő blődségüket, vétkeiket. Debilparadoxon, a saját farkába harapó hülyeség.
A helyzet pedig 2012 óta csak rosszabb lett. Nem mellesleg a Fidesz számára is. Én a helyükben megijednék kicsit, hogy azok a magamfajta finnyás értelmiségiek, bizonytalan, független vagy kívülálló szavazók, akiknek pár éve még kizáró ok volt némely ellenzéki politikus, ma már simán leszavaznak rájuk.
Oda juttatta őket ez a rendszer, hogy ma már naponta lejátszhatják az őszödi beszédet, idézhetik Jobbik-politikusok korábbi zsidózását, cigányozását, akkor is rájuk (pontosabban a velük együtt megvalósuló teljes összefogásra, közös listára) fogunk szavazni. Sőt a DK-t és a Jobbik sem riad már vissza egymástól. Ahogy Churchillt és Rooseveltet, meg a brit és amerikai szavazókat sem riasztották vissza Sztálin bűnei attól, hogy összefogjanak vele Hitler ellen.
Mert volt egy közös céljük: hogy legyőzzék a rendszert.
Hát ezért van az, hogy el fogok menni szavazni, ha kell befogott orral. S mindenkitől ugyanezt kérem.
S még valamit: azt, amit egyszer már minden előválasztó figyelmébe ajánlottam. Mindenkinek van favoritja: kedvenc (de legalábbis a többinél kevésbé utált) politikusa. De korántsem biztos, hogy akit mi kedvelünk, azt a szavazók többsége is fogja. Képesek volnánk rá, hogy az előválasztásokon nem az általunk kedvelt párt jelöltjére voksolunk? Hanem arra, akinek hideg fejjel mérlegelve is a legtöbb esélyt adjuk?
Hát ennyi.
Címlapkép: Pixabay
