Volt olyan korszak a megye, de az egész ország közelmúlt történetében, amikor egy irodalmi lap közéleti tényezővé vált. Méghozzá tartós tényezővé. Egyfajta szimbóluma lett a civil kurázsinak és a magas irodalmi minőségnek.
Ezt a lapot Életünknek hívták és Szombathelyen adták ki. Meghatározó személyisége, főszerkesztője Pete György volt, aki nemrég hunyt el és ezzel jelképesen is lezárult egy korszak. Ahhoz még túl közeliek a történések, hogy elmélyült elemzések szülessenek a periodika kapcsán, de az is sokat mondó, ahogy az egykori szereplők pályafutása alakult.
„Megváltozott a világ, az irodalom sokadrangú kérdés lett, futottak még kategória. Már-már szégyellni való, ha a benne szereplők nem kapcsolódnak valamilyen szellemi táborhoz. Ezzel viszont elveszítik alkotói szabadságukat, függetlenségüket. Így aztán alig akadnak ma olyan szuverén, kísérletező művek, mint a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Életünkben.
Akkor öröm volt kézbe venni a lapot. Igaz, a leghűségesebb olvasók a titkosrendőrök voltak", mondja fanyar iróniával János, aki egy kisvárosi kultúrház mindeneseként maga is írogatott.
Igaz nem az Életünkbe, mert ott magasan húzták meg a plafont. Pete és szerkesztő társai nem csak jóban voltak a kor sikeres íróival, közte Simonffy Andrással, Csaplár Vilmossal, vagy Esterházy Péterrel, Csengey Dénessel, Krasznahorkai Lászlóval, Páskándi Gézával – már ez a névsor önmagáért beszél – de sikerrel kértek és kaptak tőlük kéziratokat.
G. inkább a sztorikra emlékezik. Akkoriban Péntek Imre költő, szerkesztő révén „került be a körbe", s mint mondta, rengeteget tanult az irodalmároktól. „Pete Gyuri a kocsmai asztalnál is képes volt olyan magasröptű szövegekre, legyen szó nyelvtani ragozásról, vagy nagy társadalmi mozgásokról, hogy az felért egy egyetemi kurzussal. Ha még Rózsa Béla főszerkesztő-helyettes, Mr. Lexikon, is ott volt, akkor kész, megvolt a mesterkurzus."
G. szerint a nyolcvanas évek elejére alakult ki a „legjobb csapat". Péntek Imre után jött Molnár Miklós, majd Tábori Ottó és Ambrus Lajos – élmény volt részt venni az Életünk - beszélgetéseken.
„Azt persze mindenki tudta, hogy a társaságot figyelik, de ez benne volt pakliban. A legszókimondóbb Molnár Miklós, az író volt, aki élesen bírálta a Kádár-rendszert. Ezért korábban le is csukták, ami külön nyomatékot és hitelességet adott írásainak", fogalmazott G. Aki szerint Pete szinte vonzotta a konfliktusokat, de a sikereket is.
„A Szabad Európa Rádióban 1980-tól egyre gyakrabban szemlézték az Életünk írásait. Az első nagy botrány akkor tört ki, amikor Pete megjelentette - minden bizonnyal egyeztetés nélkül, a saját szakállára – a nyugatos disszidens irodalmár-zseni, Határ Győző Patkánykirály című színművét. Nem lehetett nem a pártfőtitkárra ismerni...
Na, ez már Aczél Györgynek is sok volt. Ugyanakkor nem engedett az akkori, megyei rendőrfőkapitány, Kuti Béla követelésének, miszerint „azonnal le kell tartóztatni ezeket az elvetemült, fasiszta ellenforradalmárokat". Végül Pete begyűjtött egy újabb pártfegyelmit, de a lap ment tovább".
Másként látja a történteket az ismert történész, Gy. Bár a lap kvalitásait ő is elismeri, Pete szerepét, finoman fogalmazva, ellentmondásosan ítéli meg.
„Az Életünk lényegében egy szelep volt, amit Pete György kezelt, de korábbi minisztériumi főnöke, Aczél György bizalmasa, Tóth Dezső kalibrált. Hírek szerint ő ajánlotta Petének Szombathelyt, lecserélve az akkori megbízható marxista főszerkesztőt, a vasnépés Kulcsár Jánost.
Szerintem Pete megbízatása az volt, hogy engedje ki a felgyülemlő gőzt a vidék egy távoli pontján, Szombathelyen. Akkoriban egymást érték a botrányok, így a Nagy Imre-vers Nagy Gáspártól a Tiszatáj című lapban, vagy a Mozgó Világ lázító-cinikus írásai. Szóval Aczél lépni akart és lépett is. Kivitte a „balhét" a szélre, de Pete fő döntéseiről előre tudhatott".
Gy. azt is elárulta, hogy kikérte a vonatkozó, titkos iratokat a budapesti levéltárból, de nem talált érdemleges/terhelő adatokat. Ez, mint mondta, semmit sem bizonyít és semmit sem cáfol. „Az eszes ember egy diktatúrában általában kettős játékot játszik. Pete megfelelhetett az elvárásoknak, de át is léphetett bizonyos határokat. Hőssé azért nem avatnám", mondta el lapunknak a szombathelyi történész.
A nyolcvanas évek szerkesztőségének nagy dobása volt a kapcsolatfelvétel a nyugatos írókkal, szellemi emberekkel. Ez akkor felért egy kisebb lázadással. Olyan embereket hozott képbe a lap, akiket nem sokkal előtte még súlyos börtönbüntetésekkel fenyegettek. Igazi szenzáció volt, amikor megjelent és előadást tartott az MMIK-ban Bujdosó Alpár, a Párizsi Magyar Műhely alapítója.
A Bécsben élő Bujdosó szombathelyi megjelenése nemzetközi figyelmet keltett. Ez már a Kádár-kor hanyatlását is jelezte. Székely Ákos szombathelyi költő-tanár, irodalmár a maga körével ekkoriban kapcsolódott az ellenzékiekhez. Mások is követték, közte a Szántó-Baják filmes kör, vagy a Cserményi Vajk- Bándy Gábor vezette értelmiségi elit. Az Életünk meghatározó irodalmi lappá és országos közéleti tényezővé vált.
„Mondhat bárki bármit, szerintem az Életünk a rendszerváltás zászlóshajója volt a megyében. Aki olvasta, az erőt merített belőle. Ilyen szempontból mindegy is, hogy szelep volt, vagy sem... A lényeg, hogy kimondták az igazat és ettől repedezni kezdett a fal", idézi fel a közelmúltat G.
Aki egy élményt is megosztott velünk.
„Molnár Miklós, nekem Miki, akkoriban Csepregen lakott, egy több emeletes ház földszintjén. Telefonált, hogy lenne egy fuvar, vállalom-e. Persze, mondtam, jó barátoknak mindig. A Vörösmarty utcában volt a szerkesztőség, beálltam elé, jöttek. Nem hittem a szememnek! Egyszerre két legenda, a filmrendező Tarr Béla és a zseniális író, Krasznahorkai László szállt be a kispolszkimba... A Miki meg mellém. László nagy, fekete kalapba öltözött, Béla borostásan mosolygott.
Söpte után két Zsiguli ragadt ránk. Nem lesz gondod, fiú? – kérdezte tőlem Béla. Talán nem, válaszoltam. Erre kiintegetett a kocsiból... - Ezek olvasnak minket, fújják a szövegeinket, művelt emberek. Bizonyára azért követnek, hogy kérjenek egy autogramot – jegyezte meg Krasznahorkai szenvtelen hangon. Akkora röhögés tört ki, hogy majdnem az árokba hajtottam.
A rendszerváltás után megváltozott a környezet és lap is. Mindent lehetett olvasni, megszűnt a cenzúra. A megyei sajtó színes és versenyképes lett, a pártlapból üzleti vállalkozássá alakuló Vas Népe mellett elindult a Tér-Kép és a Vasvármegye. Majd más lapok is, de a minőség mércéje továbbra is az Életünk maradt.
A rendszerváltás környékén Pete politizálásra adta a fejét, az MDF egyik helyi alapítója lett. Hamar kiderült, ez nem az ő terepe. Ahogy múlt az idő, egyre csökkent az irodalmi lapok befolyása. Pete György végül 1999-ben készítette el az utolsó lapszámot, átadva a stafétabotot Fábián László írónak, az Új Magyarország korábbi főszerkesztőjének.
A szombathelyi Életünk az 1970-es évek végétől a rendszerváltásig fontos szerepet töltött be. Kihatott közéletünkre, minősége okán az egyetemes kultúra letagadhatatlan részévé vált.
Más kérdés, hogy időközben kialakult egy, a lap korábbi értékeivel csaknem mindenben szembe menő világ. De hát ebbe más is belehalt már.
