Erős, mondhatni harsogó igény az úgynevezett nép-nemzeti oldalon, hogy szülessen már végre valami szellemi maradandóságuk. Olyan, amely kifejezi ideáljaikat, eszmerendszerüket. Bár már jól benne vagyunk a NER „elmúltizenegyévében", csak nem jön össze a dolog. Sem a kiállítóterekben, sem a színházakban, sem az irodalomban.
A legnagyobb fájdalmuk azonban a „liberális" filmművészet kitartó életereje. Vajnától ennek megtörését várták, ehhez a filmmogul súlyos milliárdokat kapott. De mégsem született olyan celluloid, amely a „népnemzeti tőkésosztály" ideológiáját művészi erővel jelenítette volna meg a vásznon.
Amire futotta, az a C-kategória. Vajna persze próbált valamit tenni, de egy szint alá nem volt hajlandó lemenni. Hamar rájött, hogy az ő oldalán egész egyszerűen nincs olyan filmes kvalitás, mint a színházban Vidnyánszky. Támogatta tehát tovább a tehetségeket. Lett Oscar-díj, kettő, meg európai első hely, több is. Egyik mű sem érintette a csodaszarvasos eszmevilágot.
Az agitpropos nernyikek, mondhatni, egyik utolsó bástyája volt Szász János tervezett Hunyadi filmje, Az utolsó bástya. Csakhogy ő sem volt hajlandó a múltat idealizálni. Főleg nem napi, politikai szempontok alapján.
Tehát ebből sem lett semmi. Most azonban egyfajta váltás érződik, „vissza kell nyúlni a dicső múltba" tartalommal. Erre remek alkalmat nyújt egy sajátos jubileum.
Éppen 50 esztendeje, hogy a fekete-fehér televíziós képernyőkön feltűnt egy fiatal sámán. Aki hónapok alatt hihetetlenül nagy népszerűségre vitte a Rózsa Sándor című, 12. részes tévésorozatot.
Az 1971-es betyárstart hőse kétségkívül a főszereplő, a Rózsa Sándort alakító Oszter Sándor volt. A Szinetár Miklós rendezte sorozat egyszerre volt népi és nemzeti. Ráadásul populista, mivel egyszerű eszközökkel mesélte el, hogy miként járhat túl egy írástudatlan pusztafi a több nyelven karattyoló, császári urak eszén.
És ott volt a dolgok sava-borsa, amely hasított a korabeli kocsmakultúrában. A szöveg. Szinetár behozta a „szögedi" tájszólást és olyanokat adott hőse szájába udvarlásként, hogy „Hí, beh csúf!" Ez utóbbi rövid úton szállóigévé vált.
A nemzeti vonalat nagyban erősítette – ez ma nagy kapaszkodó lehet - hogy a főbetyár részt vett az 1848-as forradalomban, szabadcsapatával harcolt a labancok ellen. Kis szépséghiba, hogy népi hősünk még ekkor is fosztogatott, egy alkalommal például harminc embert gyilkolt le.
Más lehetőség is akad a (filmes) múlt újraértelmezésére. Így a Szomjas György által forgatott, 1975-ös Talpuk alatt fütyül a szél című, szocialista western (eastern). Főhőse Farkas Csapó Gyurka pusztai betyár, akit a markáns arcú Doko Rosic formált meg. A Szomjas-mozi nagy erénye az erős képi világ, nagy hátránya a vékony történet. Végül is egy szimpla revans nézői lehetünk.
Mindkét filmben feltűnnek a kor szépségei, így Bordán Irén és Muszte Anna. Szerepük a láthatóan üres boroskancsók emelgetésében, a betyárokkal való incselkedésben merül ki.
Persze, nehéz „hitelesen" a múltat a jelen javára fordítani, még ha népi hősökről is van szó. A dicső Rózsa Sándor például a börtönből szabadultán bekéredzkedett a pandúrok közé. Ez már egy lehetséges fogódzkodó lenne mai állapotainkhoz, de hát ott sem kellett. Így maradt élete végéig az, ami volt – bűnöző.
A betyárfilmek tehát nem igazán nyújtanak erős muníciót a NER mai kulturális építkezéséhez. De közeledik a bűvös dátum, 2022, valamit lépniük kell. Lépnek is: nagy titokban forgatnak egy 800 milliós költségvetésű filmet. Ami rettegett (ellenzéki) mumusukról szól majd.
Forgattak róla már hasonlót, ám annyira gyenge volt az a film, hogy ki sem írták a fizető nézők számát. Városi legenda szerint azok vettek rá jegyet, akik egyszer és mindenkorra le akartak számolni a moziba járással.
Betyárvilág, Rózsa Sanyi, Talpuk alatt fütyül a szél: addig jó, amíg ott fütyül.
