Nem véletlen, hogy a mostanihoz képest (14 ezer fő) a negyed ennyi lakosú Körmenden a mainál tízszer több kocsma működött (kocsma: vendéglátó-és szórakoztatóipari egységek összessége) és az sem, hogy Szombathely szintén bővelkedett nagyhírű és évekig teltházas szórakozóhelyekben.
Ezekből mára hírmondó is alig maradt, ha ugyan maradt. Körmenden talán egyetlen hely, a Rába partján magányoskodó Halászcsárda említhető, a Fényes, a Zenés, a Centrál, a Korona, a Wirth és a többiek szétfoszlottak az időben – meg a térben. Mivelhogy elbontották, esetleg bezárták őket.
Szombathelyen a kocsmázás ugyanúgy népszokás volt, mint céhekbe, egyletekbe tömörülés. Az önmagára ébredő polgárság és a vidéki, mellényes-órás földesurak egyaránt ragaszkodtak a beszélgetések kellékéhez, a falathoz és a feleshez.
A város polgári fejlődésének egyik kitüntetett pontja a sajnálatos módon lebombázott Palace szálló volt. Délceg tisztekkel, nyugatos eszméket terjesztő értelmiséggel, divatot követő ifjakkal. Ők voltak a Korzó urai.
A Kovács szállóban városi kaszinó, abban pedig ezeréves ősmagyar értékrend uralkodott. A gazdag nemesség és a kereskedők a stiklijeiket rendre kimagyarázó jogász népséggel paroláztak. Úgy esett hát, hogy a Király utca nyugati szárnya a mellényesek, a keleti pedig a snájdigok gyűjtőhelyévé lett. Kaszinó és kávéház – a kettő nem zártak ki egymást, de nem is erősítette.
Kovács (később Savaria) Szálló, a kávéházban laki Farkas Jenő cigányprímás és zenekara.Fotó: Fortepan / Farkas Jenő
A két világégés nem csak a Palace szállót, a formálódó polgárságot is elvitte. Valódi magját, a szellemi és gazdasági értékteremtő zsidóságot gyakorlatilag kiirtották, mások elmenekültek. Rákosi alatt pedig „a vörös csillag sötét árnya ráborult a város vállára" – ahogy már a demokratikus időkben egy képviselő megfogalmazta. Eljött a proletár kocsmák ideje.
A három műszakos, embert koptató gyári munkarend kitermelte a gyorsívós, büfés hálózatot. Ez volt a homályos restik, bagószagú kugli-kocsmák, útszéli csehók, talpon(alig)állók ideje. A pártelit különtermekben mulatott, vagy szőtte a cselt. Úgy mondták: a vörös termekben. Ilyen működött, többek között, az azóta bezárt, majd egyházivá lett Vaosz vendéglőben is.
A kultúrkocsmázás aranykorát a közép-és késő kádári időszak hozta el. A „wagneri" Gyöngyös étterem, vagy a szintén daliás múltú Pannónia ismét feléledt, már amennyire lehetett. Nyitott a Kioszk, az Isis, a Romkert. A város fiataljai gyorsan belakták az új helyeket.
Ezt a folyamatot nagyban elősegített egy személyes momentum. A megyei, ezen belül pedig a szombathelyi vendéglátás élére egy tehetséges ifjú, Hermann György került, aki rapid módon változtatott. Ennek nyomán eltűntek a pisiszagú, olajpadlós egységek. Nyugatos lett a Gyöngyös, vagy a Ferences söröző, a város első fotocellás vécéjével. Volt is forgalma.
A polgárosodó városi réteg főleg a 14 emeletes aljába fészkelt Fészek sörözőt kedvelte, ahol Kardos úr ténylegesen úr volt, nem pedig elvtárs. A hely gyorsan vonzó lett, kimondatlanul is azt a minőséget hozta, amire a legtöbben vágytak ekkor már. A nyugati életformára és fogyasztásra.
Igaz, ez leginkább a sörben nyilvánult meg. A vasfüggönytől ölelt városba Ausztriából hozták a hordókat. De ha Hermann igazgató figyelme lankadt, könnyen elakadt a határon a szállítmány. Volt, hogy tönkre is ment az aranyat érő nedű a tűző napon, hiszen alig volt még hűtőkapacitás.
A Fészekben különös társaság kavargott. A sznobok mellett menő taxisok tűntek fel, aztán főiskolások, tollasodó gebinesek, kisiparosok, pénzes maszekok. Mindehhez jól sminkelt, szép leányok simultak. Itt nem Kossuth Lajos kora és eszmevilága volt a nyerő, hanem az ő képével díszített papírpénz, az akkori legmagasabb címlet.
A Fészek teraszaA Fészek mellett gyorsan népszerű lett a szintén belvárosi Grill bár a Kovács szálló mellett. Miniszoknyás pincérnőivel képes volt elhitetni, hogy eredeti hely. Holott az eredetiség a szokatlan dizájnban rejlett. A presszóban minden hófehér volt: az asztalok, a székek, a falak, a felszolgálók egyenruhája. A felszolgált feketekávé valóban jól mutatott ebben a konstrukcióban.
Így, vagy úgy, a legtöbb városi kocsmában nem csak alkoholt pusztító törzsközönség, hanem politizáló, rendszerkritikus mikro-közösség is kialakult. Ahol kínálat van, ott a kereslet is megjelenik: a söntéspultoknál és az asztaloknál vitatkozó társaságokat éber tekintetek kísérték. Volt, hogy egy-egy buli csak később, rendőrségi idézéssel ért véget. Többnyire izgatás volt a vád.
Hasonlótól nem kellett tartani a proletkult kocsmáknál. A Stop igazi ívóhelye volt a szocialista brigádoknak, de ezen belül is az építőipari segédmunkásoknak. Ez volt a munkásság alsó kasztja, itt a nyers erő és a duhaj piálás dívott. A munkás vasökölt ténylegesen ütőerőben mérték és szó szerint repült a kocsmáros, ha zárórával próbálkozott.
A cipőgyárral szembeni Lófej szintén a kultikus helyek egyike lett. Azzá tették a bérlők – akkor ismert, de már leállt sportolók – és a hű Haladás-drukkerek. A kocsma nem álcázta magát, az volt, ami: söntés, csap, bordásfal röviditalokkal, rögzített asztalok. Itt nem volt ajánlatos eltérni a fő vonaltól, a Hali fényezésétől. A rendszeres verekedések zaklatottá, de ugyanakkor izgalmassá is tették a perintparti egységet.
Mindebből nem sok maradt mára. Az életmód gyökeresen megváltozott, az internet belépésével az új generációk már nem igénylik a klasszikus, beszélgetős kocsmázást, főleg nem életformaként. Az éttermek többsége bezárt, majd szendvicsbárként, vagy tematikus vendéglátóként éledt újjá.
Aztán jött a vírus. A társadalmakban eddig tett pusztítását még megbecsülni sem lehet. Sok más mellett megölte a kocsmákat is. A szoros együttlétet, a vitákat, a közösséget. Teljesen átírta a személyes emberi kapcsolatokat.
Fotó: Fortepan / Bojár Sándor
A maszk nem csak az arcot, de az érzelmeket is elrejti. A távolságtartás pedig a 21. század szlogenje lett. Távolságot kell immár tartanunk önmagunktól és másoktól, befészkelte magát a hétköznapokba az óvatosság, a bizalmatlanság.
A kocsmák népe mostanság egy végleg letűnő kultúra romjain koccint a ki tudja milyen jövőre.
