Nem könnyű alternatív, vagyis hamis világot építeni úgy, hogy mellette közvetlenül ott a valóság. A populista országok, amelyek közé egyre több elemző és politikus sorolja hazánkat is, létérdeke a hatalom megtartása. Ezért építik ki a maguk propagandagépezetét, ezért formálják át a híveket hívőkké. De azzal számolniuk kell, hogy a valóság néha beesik az ablakon.
Egy ilyen soros beesés ragyogott fel nagy erővel a napokban, a Navalnij-ügy kapcsán. Az orosz ellenzéki, miután a novicsokos támadást túlélte - hazatért. Azonnal letartóztatták. Ennek tálalása az orosz kormányzati médiában sajtótörténeti kuriózum: sem azt nem írták le, hogy miként érkezett (repülőn), sem a nevét. Sem azt, miért vették őrizetbe. Azt viszont többször is, hogy „jött hozzánk egy német kém".
Az eset kapcsán többen Corvalan-szindrómát emlegettek. Egy olyan tünet-együttest, amely akár ki is ütheti a fake-news-ra épülő populista sajtót. De miről is van szó?
Hogy a kérdésre megfeleljünk, vissza kell mennünk az időben. Egészen a 70-es évek elejéig és Chiléig, ott is a fővárosig. Az országban ekkor kerül hatalomra a baloldali Salvador Allende, aki élvezve a moszkovita kommunista párt támogatását, elnyeri a köztársasági elnöki pozíciót. Legfőbb támogatója a vörös párt főtitkára, Luis Corvalan.
Allende kormányzása tipikusan populista: fedezet nélkül pénzt nyomat, majd oszt a szegényeknek, mindent államosít, elűzi a nyugati bankokat, befektetőket, egyre szorosabban működik együtt a Szovjetunióval. Az ország 3 év alatt csődbe megy, az infláció 300 százalékos. A propaganda sajtó viszont világforradalomról zeng, érkezik Che Guevara és Fidel Castro.
A katonaság fellázad. A harcok során megrohamozzák az elnöki palotát, Allende öngyilkos lesz, a hatalmat Pinochet tábornok veszi át. Véres megtorlás jön, tízezreket terelnek a stadionokba, 2 ezer embert kivégeznek. Corvalant internálják, pártját szétverik.
Az eseményeket napi szinten és minden mennyiségben tárgyalja a keleti tömb sajtója. A legenyhébb kifejezések: fasiszta, terrorista, briganti, bitang, útonálló. Az elnök képét naponta közlik, az iskolákban osztályfőnöki órákon ríkatják meg a tanulókat a „hős elnök" sorsával, amely szerint „a fasiszták golyói végeztek vele".
Szocialista brigádok dolgoznak a chilei elvtársakért, gyűjtenek értük, de hogy a pénz hova került, arról máig semmi hír. Majd KISZ-es tüntetéseken támadják az amerikai imperialistákat. Hogy milyen kormányzási baklövések, súlyos hibák vezettek a valóban véres diktatúráig, arról egyetlen sort sem írnak (a mai populistáknak tehát volt honnét meríteni).
Aztán történt valami. Idén 45 éve, hogy egy szovjet gép szállt le a zürichi repülőtéren, fedélzetén a 34 éves Boris Bukovszkijjal, a szovjet rezsim elszánt ellenségével. Egy másik gép követte, azon pedig a 60 éves Luis Corvalan érkezett, egyenesen a munkatáborból. A cserét a színfalak mögött az amerikai és a szovjet diplomácia hozta össze. Nem vicc, ezt kérte 70. születésnapjára „ajándéknak" a szovjet pártfőtitkár, Leonyid Brezsnyev.
A szocialista tömb sajtója hozsannázott, egy apró dolgot konzekvensen kifelejtve a tudósításokból: a cserét. A valóságot úgy kerülték ki, hogy a „Corvalan elvtárs visszanyerte szabadságát" formulát sulykolták. Hogy mindehhez egy Bukovszkij nevű embernek is köze lehet, még évtizedekig nem derült ki. Mármint a szocialista sajtóból.
De hát kételkedők mindig voltak, abban az időben is. A nyugati szabad sajtóból sokan megtudhatták az igazságot. Ez szülte aztán az évszázad legpoénosabb politikai viccét: „Corvalan megérkezik a seremetyevói repülőtérre. Kiszáll a gépből, a lépcső alján Brezsnyev várja. Kérdi tőle: - Hogy érzed magad, Corvalan elvtárs, a szabadság földjén? Mire Corvalan: - Mint akit kicseréltek".
És ebben rejlik a Corvalan-szindróma lényege: az elhajlított valóság egyszer csak kiegyenesedik.