Mivel tilos volt az egyéni beutazás. Kivéve annak, aki felfért a kor slágerjáratára, a barátságvonatra. Ám ahogy múlt az idő, öregedett az ország vezére, Leonyid Brezsnyev, úgy jöttek a lazítások. Közte a turizmus, mint szakma elismerése.
Hazánk volt a kísérleti terep, ide utaztatták a kiválasztott szovjet kádereket, cserébe mi is meglátogathattuk a „nagy testvért". Persze módjával, csoportosan. Erre volt jó a barátságvonat, ami nem ritkán öt-hatszáz embert is szállított, főleg a Kijev-Leningrád-Moszkva vonalon.
Az első szerelvények a 60-as években indultak, békevonat névenNálunk az IBUSZ szervezte formálisan az utakat, de valójában a munkahelyi pártszervezet, a KISZ vezetőség döntött a listáról, amit aztán felsőbb szinteken hagytak jóvá. Nem ritkán jutalomból adták az utat, például azoknak, akik élen jártak a kommunista szombatokban, vagy a szocialista brigádmozgalomban.
A szentgotthárdi Kaszagyár akkori ifjú dolgozója, B. Szabolcs az utóbbiak közé tartozott.
Nagyjából ennyi fért a látmezőbe a "bicikligyárak" miattMivel KISZ-es volt, főnöke szorgalmazta a pártba való felvételét. Ezért nem igazán lelkesedett, mégis befizették a hetvenes években csúcsra járatott utak egyikére. Arra számítva, hogy elköteleződik az „ügy" mellett. Pont akkor indult el a nagy útra, amikor sikeresen lebonyolították a Szojuz-Apolló közös űrprogramot, enyhítve a feszültséget az USA és a Szovjetunió között.
„Ezt az utat tényleg nem lehet megismételni, retróként sem. Ma már se Szovjetunió, se kommunizmus, Másrészt Kaszagyár sincs. Ami meg maradt belőle, az lassan összedől", mondja a nyugdíjas férfi. Aki szerint, ha nem megy el, előbb-utóbb belépett volna a pártba. De mivel elment, nagyon megváltozott a véleménye a dolgokról. Mint mondja, „felnyílt a szeme".
„A szombathelyi vasútállomásról indultunk, vezetőnk a megyei tanácselnök, Bors Zoltán volt. Közvetlensége alaposan meglepte a vidéki kádereket, nekem imponált. Semmi elvtársazás, vagy kioktató, fölényes hangnem, ami akkor megszokott volt. Ellenben elmondta, hogy milyen szép élmények várnak ránk. Majd - és ez lepte meg igazán a csapatot – megjegyezte, hogy nem minden lesz úgy, ahogy itthon az újságok írják. Na, a vonaton ment is ezen az agyalás".
Sorok a GUM-ban, mindenki mindenkivel cseréltA férfi első, úgymond, „kemény" élményét a magyar-szovjet határon gyűjtötte be. Testvériség ide, barátság oda, őrtornyok, fegyveres katonák, nyomsáv amerre a szem ellátott. Meg is jegyezte járműjavítós hálótársának, hogy olyan ez, mint az osztrák határon. „Rosszabb", jött a válasz a már gyakorlott barátságvonatos kollégától, „Mert itt aknazár is van".
„Már ekkor választ kaptunk arra, hogy mire is célzott a tanácselnök. Ez egy másik világ. Még a sínek sem egyeztek, mert ott nagyobb a nyomtáv, így Záhonynál a vagonok alatt futóművet cseréltek. Mondjuk ez éppen jól jött, mert megszűnt az a rázkódás, ami nálunk jellemző volt" emlékezik Szabolcs.
Andrej Rubljov lógott a damilonCsop (Csap) után kellemes meglepetés érte a 4-es vagonban elszállásoltakat. „Nagyon csinos, hosszú szőke hajú baba szállt fel. Kék felsőben, miniszoknyában és az akkor divatos, holdjáró cipőben. Szó szerint kitódultunk a fülkékből... Megkérdezte, ki iszik teát, majd mondta, ennyi és ennyi kopejka. De a forint jobb neki. Udvarolni nem lehetett, mert este nyolckor erélyesen beparancsolt mindenkit a hálófülkébe".
A szőkeség csak külsőleg volt baba, mert mint kiderült, nagyon is ügyelt a rendre. Megtiltotta a fotózást, majd bizonyos szakaszokhoz érve mind a kocsi folyosóján, mind a hálófülkében lehúzta a redőnyt. A kérdésre, hogy miért, csak annyit válaszolt: bicikligyár. Ami a valóságban katonai területet jelölt.
„Volt, hogy sokáig nézhettük a változatos tájat, s volt, hogy egymást érték a bicikligyárak, főleg Kárpátalján. Az első megálló Kijev volt, buszokkal vittek városnézésre. Nem a velünk utazó ibuszosok, hanem a szovjet interturisztosok tájékoztattak, akik tudtak magyarul. Ők Kárpátaljáról származtak.
A Rosszija szálló, ahol a magyar barátokat elhelyeztékEste került sor a kötelező veterán-találkozóra. Egy nagy kultúrteremben adták elő a kitüntetéssel tele aggatott idősek, hogy miként verték tönkre a fasisztákat. Még sírtak is... Megtapsoltuk őket, majd elénekeltük az Internacionálét és jöhetett a vacsora. A druzsba fénypontja a vodkával történő ismerkedési est volt".
Szabolcs sorra idézi fel élményeit. Mint mondja, az gyorsan kiderült, hogy a hétköznapokra a szegénység és az áruhiány volt a jellemző. Húsboltot nem is nagyon láttak. Ellenben lenyűgözte őket a városok szépsége, főleg az újjáépített Leningrád (Szentpétervár). Itt érte egy meghatározó élmény.
„Nekem akkor a Tarkovszkij-rendezte Andrej Rubljov című film volt az etalon. Elhatároztam, hogy eredetiben nézem meg az ikonjait. De hol és hogyan? Rubljovot nem propagálták, a rendezőt elüldözték. A helyiek nem is hallották, hogy van egy ilyen szovjet film... Szerencsémre a metrón összeismerkedtem egy egyetemista sráccal, aki tudta, hova kell menni".
A következő órák úgy peregtek, mint egy film, idézi fel Szabolcs. Egy Néva-parti bérháznál szálltak ki, annak az udvaráról nyílt egy nagyobb helyiség. Egyszerű tábla hirdette, hogy itt egy Rubljov kiállítás látható.
„Sokkal inkább tűnt raktárnak, mintsem galériának. A bejáratnál, sámlin ült a gyezsurnaja, aki a biztonsági szolgálat is volt. A teremben meg damilon lógtak a csodálatos ikonok... Kérdeztem a sráctól, nem féltek, hogy ellopják? Nem nagyon értette. Miért lopnák el? Mire mennének vele? A vodkát, azt igen, azt ellopják –mondta. Na, az egy tényleg másik világ volt".
A vonaton érkező barátság végül Moszkvában, a Rosszija szállónál landolt. Itt már szabad volt a gazda, lehetett valódi turistaként mozogni. Egyetlen kötelező elem volt csupán, a Lenin mauzóleum felkeresése.
„Nem kellett sorban állnunk, mert a delegációkat előre engedték. Lenin olyan volt, mintha élne, de a kétméteres őrök folyamatosan taszigáltak, nem lehetett jobban szemügyre venni.
Gyezsurnaja az ikonok előtt a Tretyjakov képtárbanA GUM áruházat persze bejártuk, tényleg csereberéltek a vevők. Én egy tucat zoknit vettem, azt, amit a kezembe nyomott az eladó. Nagy volt, de nem okozott gondot a megfelelő méret megtalálása. Ami meg egy hölgynél volt, neki az én zoknijaim kellettek", nevet fel Szabolcs.
Akit itt is emlékezetes élmény ért. „Jóskával, járműjavítós társammal séta közben elértünk egy kis utcába, ahol Beatles dalok szóltak. Hang után menve egy Komszomol-buliba csöppentünk... Azt a látványt! Egy stokira tett szalagos magnó volt a dj, arról mentek a nóták.
A teremben voltunk vagy harmincan, a többség lány. Egymással táncoltak és úgy itták a vodkát, mint teve a vizet. Nagy feltűnést keltettünk, bár jó ideig nem hitték el, hogy külföldiek vagyunk. Csak miután megmutattuk a piros útlevelet.
Na, akkor beindult az őrület! Rólam leszedték a farmerdzsekit, adtak érte száz rubelt. Még jól is jártam, amikor itthon forintra váltottam. Amúgy ennyibe került az egész út... Végül a lányok hívtak egy taxit, így megúsztuk a begyűjtést".
Szabolcs máig jó emlékeket őriz a barátságvonatról, ami végül is eloszlatta a szocializmusba vetett bizalmát. „Pont az ellenkezőjét érték el vele, mint amit akartak. Ha egyáltalán akartak valamit, mert már ebben sem vagyok biztos. Engem az út után már nem tudtak megvezetni a propagandával.
A gyárban sokaknak elmondtam az élményeimet. Egy nap a főnököm behívott. Azt mondta, álljak le, mert érdeklődnek utánam... Akkor szembesültem azzal, hogy a barátságnak is vannak határai".
