Május elseje a munkásosztály nemzetközi napja a legtöbb országban, így hazánkban is. Előzményei a brit ipari forradalomig, nevesítve Robert Owenig nyúlnak vissza. Aki 1817-ben elsőként fogalmazta meg a kialakulóban lévő gyári munkásság követeléseit. Ő volt az, aki lefektette a 3X8 elvét, elvetve az addigi, 16 órás munkanapot.
3X8: nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció és nyolc óra pihenés. Ennyit akart Owen, és ez akkora tetszést aratott, hogy munkástársai nyomatékul sztrájkba léptek. Mivel nem volt mögöttük szervezett erő, sem pénz, rövid úton kirúgták őket és más gyárosok is ajtót mutattak. Ez akkor egyenlő volt az éhhalállal. De a követelés már átment a köztudatba, újabb sztrájkok, majd tüntetések jöttek. Mígnem 1886. május 1-én utcára nem vonultak a chicagói munkások. Nem kevesen, 350 ezren. Követelték a 8 órás munkaidőt, ám a tüntetés vérfürdőbe torkollott: anarchisták bombát dobtak a rendőrökre, akik válaszul rálőttek a tömegre.
Ez a nap lett aztán a munka ünnepe. Amit az eltelt több mint száz évben szinte minden politikai rendszer igyekezett kisajátítani. Jó ideig az egyre erősödő szociáldemokrácia lett a nyertes, az ennek nyomán megalakuló és fellépő nagy szakszervezetek adtak igazi töltést a napnak. Az USA-ban hamar jeles ünnep lett, de azzá tette Németországban Hitler is, mégpedig 1933-ban. Fizette a munkaszüneti napot és még fel is vonult az őrjöngő tömegek előtt.
Hitler és nemzetiszocialista pártja nagyban udvarolt a német munkásságnak. Nem véletlenül: a szociáldemokrata párt kis híján legyőzte őket a szabad választásokon. A vezér tanult ebből. Részint átnevelte, részint megsemmisítette politikai ellenfeleit, másrészt óriási beruházásokba fogott, tömegesen teremtve új munkahelyeket. Stadionok, autópályák, gigantikus közintézmények, nemzeti paloták épültek. A közmunkákon milliók vettek részt és meg is fizették őket. Az autóipar és a hadigyártás fellendült, a hálás tömeg vállára emelte vezérét. Éppen a munka ünnepén a legtöbben: 1938-ban 100 ezren ordították nevét karlendítve az olimpiai stadionban.
Más, de mégis hasonló utat jártak be a kommunisták. Sztálin és a Szovjetunió hamar rájött e nap propaganda értékére. A bolsevikok szemében ez a nap az ő napjuk volt, mivelhogy a bolsevikok maguk voltak a munkásosztály. Mindenki más deklasszált elemnek számított, őket általában ezen a napon vitték tömegével a marhavagonok a Gulágra.
Horthy másként látta, az ő szemében a bolsevizmus volt a métely, így május elseje sem hatotta meg. Sőt, üldözte a baloldaliakat, tiltotta a munkások szervezkedéseit. Persze, valahol minden diktátor ostoba: Horthyt is kijátszották, például az olvasókörökkel. Később ez lett a magja az antifasiszta szervezkedéseknek olyan jeles résztvevőkkel, mint például József Attila.
Május 1 hivatalosan 1946 óta állami ünnep Magyarországon. A Rákosi-éra alatt zúgott-zengett a miénk az ország, magunknak építjük. Vonult Vörös Csepel és felelt rá a Váci út. A nagyüzemi munkásság ünnepe politikai színjátékká silányult és lényegében ez így maradt a Kádár-rendszerben is. Azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy utóbbiban már nem volt kötelező a vastaps és lehetett sört inni, virslit enni. A rendszer öregedésével egyre inkább a majális, a buli került előtérbe.
A rendszerváltás idején mutatkozott némi esély arra, hogy nyugati, szociáldemokrata mintára nálunk is a szakszervezeteké legyen a főszerep május 1-én. Nem így történt, a nemzeti erők „marxista trükköt" emlegettek, a baloldali-liberális erők pedig egymás gyengítésével voltak elfoglalva. A politikai osztálynak eszébe sem jutott a partnerség a szakszervezetekkel. Pedig lett volna igénye a munkásságnak egy érdekvédelmi jellegű napra, mondjuk május elsejére.
Szombathelyen igen visszafogott volt az első szabad május elseje, vagyis az 1990-es. A helyzetet találóan így fogalmazta meg – két gyárbezárás között! – egy szakszervezetis: „Se sör, se virsli, a május egy is elfogyott!" Ez ugyan nem fedte a valóságot, mivel a szabadidő központban sátor sátrat ért, de mégis a lényegre tapintott. Ugyanis sorra zártak be a gyárak, még az ünnep előtti napon is. A munkásosztálynak a munkások ünnepén inkább síni volt kedve.
El is maradt a felvonulás az emlékmű alatt. Nem vonultak fel az Élüzemek, a Kiváló Vállalatok, az Aranykoszorús szocialista brigádok. Elmaradtak a hangzatos jelszavak, eltűnt a munkaverseny és vele sok ingyenélő elvtárs (akik aztán majd visszajönnek). Ekkor sokan kérdezték: hova lettek a munkás hagyományok? Hol a szociáldemokrácia?
A mai ünnep tartalmában kiürült, formailag sátras eseménnyé vált. Átalakult a világ, a klasszikus értelemben vett nagyüzemi – gyári – munkásosztály már nem létezik. A mai munkás laptopot hordoz, robotot vezérel, vagy maga is csak egy robot. A mai munkásnak van szakszervezte, ami lényegében csak egy feladatra, a bérharcra van kiképezve. Más egyebekben a magyar munkásság izolált. Sikeresen megosztott/leszeletelt réteggé lett a multinacionális cégek ernyője alatt.
A mai üzemi munkásság már csak egy-egy bérkövetelés erejéig tűnik föl. Amiért az egész elindult, vagyis a társadalommal való kölcsönös szolidaritásról már szó sincs. A munkásosztály, amely egykor nemzetéért is vívta harcát, mára felszívódott. Ilyen lett az ünnepe is.
