Most, hogy egy jó ideig még nem utazhatunk, bizonyára sokakban felidéződnek a régebbi nagy túrák emlékei. Akadnak olyan legendás történetek is, mint az 1996-os albániai út, amelyet a Savaria Tourist indított a kapcsolatépítés jegyében. Senki sem sejtette, milyen izgalmak várnak majd rá.
Erről az útról máig beszélnek és nem csak szakmai körökben. Oka, hogy a simának induló study tours résztvevői, nagy többségében az azóta megszűnt Savaria Tourist munkatársai, a városi kirendeltségeinek vezetői, nem mindennapi körülmények közé és főleg nem mindennapi helyzetekbe csöppentek. Az utat 1996 májusában indították el negyven fővel, igénybe véve az iroda jellegzetesen dekorált, „zöld" autóbuszát. A cél a kínai mintájú kommunizmus alól éppen megszabadult Albánia megismerése, a turisztikai kapcsolatépítés volt. A programban a Jón tenger partján lévő, egykori pártüdülők megtekintése, majd a főváros Tirana, valamint Durres és Saranda városok bejárása szerepelt. A tájékozódást hivatalos albániai térképek segítették.
Elsőként abba az üdülőbe hajtottak, ahol még a kínai befolyás előtt Kádár János magyar pártvezető is szívesen időzött. Albánia a szocialista közösség tagja volt, majd vezetője, az ortodox kommunista Enver Hodzsa (Hoxa) Kína felé kormányozta országát. Több mint 1 millió kínai áramlott a 2,5 milliós mediterrán-kontinentális éghajlatú országba, többségében katona. Rögvest építettek 2 millió mini-betonbunkert, hegyeket bontottak el, óriáságyúkat telepítettek. Saranda határában pedig megépítették Európa legnagyobb acélművét (fegyvergyárát), amelyben 200 ezer kínai dolgozott.
Zsófi is tagja volt a szakmai delegációnak, a busz közepén utazott. Mint mondja, neki addig annyit jelentett Albánia, hogy a rádión minden hullámhosszon bejött az „Itt Tirana, Itt Tirana" adás. Ebben egyformán szidalmazták a „szociálimperialistákat" – ez volt a keleti-tömb, benne Magyarországgal – és az amerikai kapitalistákat. A csinos hölgy az egyik vidéki irodát vezette, az utat jutalmul kapta. Mint mondja, még ma is emlékszik szinte minden részletre.
„ Életre szóló élmény volt, az biztos. Jó társaság, a kollégák mellett városi polgármester, ismert filmesek, újságírók, menedzserek, építészek egyaránt voltak köztünk. Szarajevóig simán eljutottunk, fél évvel előtte ért véget az ostroma. Tejesen szétlőtték azt a várost, az emberek minden szempontból lerongyolódtak. Jellemző epizód, hogy néhány suttyó szórakozásból megdobálta buszunkat. Sokan éheztek, a külső kerületekben, a romok helyén, a temetők mellett zöldséget termeltek. Az Ohridi tónál értük el az albán határt és nagyon megkönnyebbültünk. Úgy fogadtak az albán katonák, hogy albán-magyar egy testvér".
Zsófi elmondta: a bajok nem sokkal később elkezdődtek. A busz egyszerűen nem fért el az útra benyúló olajfák alatt. Amit lehetett megemeltek, de volt olyan ág, amit le kellett fűrészelni. Végül hat órás késéssel, sűrű párafelhőbe futva érkeztek az üdülőhöz. „Tiszta, tágas szobák, kedves vendéglátók, remek ételek. A Jón tengerben már májusban fürödni lehetett, a látvány egy csoda volt. Tengerben lubickolsz, az üdülő felett narancsligetek bőgő szamarakkal, feljebb meg erdők, majd havas hegyek. Ez így együtt bele égett az ember agyába. Pár napos, igazi idill volt ez".
De már ezt is megzavarta egy kisebb incidens. A falusiak felháborodtak a facsonkítás miatt és több ezer márkás kártérítést követeltek. Szerencsére egy kiadós sörözés és ouzózás (ánizspálinka) megoldotta a problémát. A csapat folytathatta útját az ország belseje felé. Gábor erre így emlékezik: „Saranda város volt a következő állomás, a térkép sima utat ígért. Akkor még nem tudtuk, hogy valamennyi térkép hamis... Olyan hegyi útra vezetett, ahol nem hogy busz, de még autó sem nagyon járt. Viszont láttunk elhagyott laktanyákat, gúlába rakott, őrizetlen Kalasnyikovokat, sorozatvetőket. Akkor Albániában még anarchia volt, de ezt nem tudtuk. Aztán ránk szakadtak a problémák, a kanyarokban nem fért el a járművünk. Leszálltunk, valamit emelkedett az alváz, de leginkább ástunk, csákányoztunk, követ törtünk. Mire fellélegeztünk, jött a következő kanyar".
A 110 kilométeres utat végül két nap (!) alatt tette meg a társaság. Lakatlan területen, mindenféle kommunikációtól elzártan, fogyó víz-és étkészletekkel. Ennél nagyobb gondot jelentett, hogy az állandó motorjáratás ette a gázolajat, kút pedig sehol. Mobiltelefon nem működött az országban, így sem a hozzátartozók, sem a tiranai vendéglátók nem tudták, mi történt a szombathelyiekkel.
Zsuzsa szintén a túra résztvevője volt. „ A buszon éjszakáztunk, majd másnap délután találtunk egy falusi gázolajkutat, kézi hajtásút. Gyerkőcök futkostak köröttünk géppisztolyokkal. Egyszer a levegőbe is lőttek... Annyira fáradt volt a táraság, hogy senki sem fogta fel a dolog veszélyességét. Adtunk nekik csokit, rágót, ilyesmit és békén hagytak. Na, a kút: 3 perc alatt adott ki 1 litert, de nekünk 200 liter kellett! Ráadásul esteledett, el kellett indulnunk. Egyre fesztültebb lett a hangulat. Szerencsére vezetőnknek, Balogh Károlynak - aki egy rendkívül higgadt ember - sikerült megnyugtatnia a társaságot", emlékezik a hölgy. Majd egy meredek jelenetet idéz fel.
„Második éjszakánk a buszon, hátul ültem, bóbiskoltam. Egyszer csak megszólal egy gyerekhang kazettáról, olyan volt, mint egy ima... Éreztem, valami nem stimmel. Ösztönösen kinéztem az ablakon, a busz féklámpái világítottak. És nem láttam semmit! Se utat, se korlátot, majd furcsa, suhogó hangot hallottam. Elkezdtem remegni, mint a kocsonya, a mellettem ülő társam ezt észrevette. Mi van? – kérdezte, erre mutatok kifelé. - Te, pörög a busz kereke a levegőben... Aztán egy koppanás, ismét az úton voltunk. Még most is beleborzongok".
Reggel értek Tiranába, ahol mindenki a buszos éjszakát taglalta. A sofőrök szerint nem volt vészhelyzet, az utolsó kanyarban éppen elfért a jármű, igaz, némi manőverezéssel. Hamar túltette magát a csapat az izgalmakon, hiszen Tirana sem volt piskóta. Nyitányként a szállodában összébb kellett húzódni, hogy legyen szobája az érkező amerikai nagykövetnek. Bónuszként egy rendőr törte fel a buszt, matatott a holmik között, majd amikor a sofőrök elkapták, még ő igazoltatott – lopásért!
De legalább lehetett haza telefonálni. Megjelentek a kapitalizmus első fecskéi is. A parlament előtt maszek söröző nyílt, lakásokat építettek és mindenütt feltűntek a „németből importált dízelmercik". Mivel KRESZ még nem létezett – Hodzsa alatt nem volt magánautózás – ajánlatos volt óvatosnak lenni. A dolgok másképp is kezdtek a helyükre kerülni. Tamás: „Találkoztunk a helyi kollégákkal, egyeztettünk, egészen jó csereprogramot hoztunk össze. Vagyis a munkát elvégeztünk. Reális esélye volt egy gyümölcsöző kapcsolatnak, az albániai turizmus vasi gyökerű beindításának".
Tirana és Durres után a társaság úgy döntött, hogy hallgat a helyiekre és Görögország felé veszi az utat. Hazafelé ez alapos kerülő volt, de legalább sík területen haladnak. Úgy tervezték, hogy estére már Szerbiában, az akkori Kis-Jugoszláviában lesznek. De nem így történt. Tamás: „Ez volt az az út, ahol minden megtörténhetett és meg is történt. Simán haladtunk, jó volt a hangulat, majd egyszer csak elfogyott az út: egy esőzés miatt ráomlott a hegy. Közel voltunk már a görög határhoz, esteledett, újabb éjszaka nézett ki a buszon. Az eredetileg ötnapos túra ekkor már a tízedik napjánál tartott. Teljes volt a tanácstalanság, páran elpityeredtek. Ekkor megjelent két fiatal srác a busznál és csak annyit mondott: kövessük a Mercijüket. Mást nem is tehettünk. Egy rövid hegyi szakasz után valóságos autópályára érkeztünk. Gyorsan kitaláltunk, hogy ezt a katonaságnak építették, titkos, semmiféle térképen nem szerepelt. Még a tiranai ismerőseink sem tudtak róla! Egészen a görög határig vezetett. Száz márkát gyűjtöttünk a két srácnak, de nem fogadták el. Csak annyit mondtak, hogy Éljen az albán-magyar barátság! Megható jelenet volt".
A finálé sem volt problémamentes. A Kis Jugoszlávia-i Szabadkán a busz becsúszott a pirosba, de még meg tudott állni és vissza is tolatott. Abban a pillanatban rendőrautó jelent meg villogva, a buszsofőrt letartóztatták. Tamás: „A hazajövetel ismételten kútba esni látszott. Nem volt veszíteni valónk, ami pénz volt, begyűjtöttük. Azt hiszem kétszáz márka és százötven dollár jött össze. Mentünk a Karcsival a rendőrhöz, hogy ez van. Vagy minket is visz a Józsival. Mire mondja magyarul: még száz márka kell. Már nem tudom hogyan, de előkerítettük a pénzt. Erre elengedték a kollégánkat, mehettünk. Hajnalra értünk Szombathelyre és röhögtünk. Sírtunk és röhögtünk: ilyen út csak egyszer van az életben".
