Zászlóleszedő szerint provokál a zászlókirakó, zászlókirakó szerint viszont zászlóleszedő kirekeszt és gyűlöl, ám zászlóleszedő szerint csak él alkotmányos zászlóleszedő jogával, ami ugyanakkor zászlókirakó szerint őt is megillet.
Nagyjából itt tartunk most.
Végre van egy terület, a tér egy kis szeglete, ahol egy-két politikai erő meg- és újrahatározhatja magát, ahol saját arcélt, sőt, életjelet mutat(hat), mert amúgy a közélet más területén esélytelen lenne rá. Egy terület, ahol az egyik rendre Európáért kiált és milliónyi homofóbot lát, a másik viszont nemzetpusztító aberrált libernyák hordákat. Valószínűleg maguk a résztvevők sem gondolják úgy, hogy a szivárványos zászló kirakásával nőne a toleranciaszint, leszedésével pedig megmenekülne a haza. Nem is ez a cél, ebben a játékban ugyanis a legkevésbé a melegek számítanak.
Sokkal inkább egy jól sikerül Facebook poszt, egy jól fotózott zászlókirakás vagy -letépés, egy kellően jól kommunikálható közéleti akció.
Évtizedes ez a lemez, ám úgy tűnik senki nem unja még az előadást, sőt, egyre többen élvezik az egyre karcosabb lemezen ugráló tű sercegését.
Főleg a hatalom.
Mert amíg tart ez a bohóckodás, addig sem foglalkozik azzal a magyar, hogy
a GDP már most másfélszer akkorát zuhant, mint 2008-ben, hogy az infláció épp felemészti a legutóbbi béremelést, hogy elszállt a költségvetési hiány, hogy magyarok százezrei úgy futnak neki a válságnak, és hogy egy fillér megtakarításuk nincs. Sem heterónak, sem melegnek, sem cigánynak, sem fiatalnak, sem nyugdíjasnak.
A válsággal és a kormányzással egyre kevésbé bíbelődő hatalom tehát köszöni szépen, a magyar ellenzék a neki leterített zászlókirakós-leszedős játékszőnyegen szép csendben eljátszadozik, így senki nem kérdezi meg tőlük, hogy két adriai nyaralás között ugyan mégis milyen tervet, koncepciót dolgoztak ki korunk legnagyobb válságára.
Mert egyelőre úgy tűnik, hogy semmilyet, igaz, nem is kérik rajtuk számon.
