Minden kornak megvan a maga személyes története, amely, ahogy múlik az idő, vagy nemesedik, vagy megpenészedik. 1990-ben sok minden tűnt nemesedőnek, közte a gyorstüzelőnek nevezett bevásárló túrák. Azért a jelző, mert 24 óra alatt minden lejátszódott.
A szombathelyiek első számú célpontja az osztrák-olasz határon elterülő, de már olasz Tarvisio bőrpiaca, az 1957-ben alapított Del Mercato volt. Előtte Isztambulban seftelt a kádári középosztály, de sokuk nem bírta a hosszú utat, amelynek bónusza a bolgár határőrök által elkövetett utas-csuklóztatás volt. Hajnali négy körül. Idővel a török bazárosok is elszemtelenedtek, rezet sóztak aranyként Dobó büszke népére.
Nagyot fordult a világ, Jumurdzsákék mára a barátaink. Még jó, hogy áll az egri várrom, legalább ott el lehet elmélkedni a haszonelvű pálforduláson... Szóval Isztambult a szombathelyi világjárók is lecserélték. Előbb a jugoszláv Muraszombatra (oh, azok az illatos vegeták, álmárkás farmerek és lemásolt nyugati csokik, meg a Cézár konyak), majd Ausztriára fordult a tekintet. Mr. Elektro Seper, amit lemásolt Mr. Elektro Lakatos és társai. A rendszerváltás utáni 2 évben 4 milliárd dollár hasznot hoztak a sógoroknak. Irdatlanul sok pénz ez még ma is.
Aztán képbe jött és szinte berobbant a tarvisiói bőrpiac. 1989-1993 között több mint 10 ezer vasi látogatta meg az intézményt, nem véletlenül. Amíg itthon csaknem egy havi fizetésbe került egy jó minőségű bőrkabát, addig ezen a pénzen két-három darabot is vehettek „olaszba”. Igaz, nem csúcsminőséget, de mégis. Bőrkabát az bőrkabát.
A járatok a Vasútállomás elől startoltak hajnalban, a csípős idő ellenére sok volt a pólós utas. Ők voltak a „fazonok”, akik a vámot elkerülendő, egy kabátot visszafelé magukra vettek, egyet pedig elszámoltak. Az éjjeli érkezés szó szerint fülledtre sikerült, mivel a bőr tartotta a hőt, márpedig a buszon ha más nem is, de meleg az volt.
– Gyere magyar, itt a szerencséd! – általában ez volt az árusok vezérszólama. Csak úgy lengtek a kabátok, farmernadrágok, táskák a huzatos folyosókon – mert akkor még az egész piac, úgymond, „lebegett". Tulajdonképpen egy méretes lengyel piac épült itt ki – olasz módra. Amúgy az árusok többsége is lengyel volt... A gödrös parkoló tele volt buszokkal, az utcáról lehetett a fatákolmányba bejutni, gerendák tartották a másik végét. Gyatra ellátás és infrastruktúra jellemezte, az olasz csendőrség napi szinte razziázott és büntetett. Még így is megérte.
6
Legutóbb, még a vírus-korszak előtt, egy tarvisioi magyar-olasz családhoz tértünk be. Elegáns butikjuk a bőrpiac szomszédságában található. A hölgy, nevezzük Lilinek, maga is bevásárló turistaként érkezett először ide, barátnőjével. – Rozoga szombathelyi Volán buszokkal jöttünk, füstölt, rázott, de nagyon fiatalok voltunk, kit érdekelt. Fő, hogy kijöhettünk, utazhattunk – emlékezik. - Nagy volt akkor még itt a roham, a tolongás. Az tűnt fel, hogy sok a kiadó ház, üzlet, kisbolt. Az olaszok ekkor kezdtek el vándorolni az ország belseje felé. Ez a vidék – egészen Udinéig – szinte elnéptelenedett.
Én egy áruházban dolgoztam, kevés pénzért, de a barátnőm családja tehetős volt. Annyira megtetszett ez az egész, hogy végül kibéreltünk egy kis boltot a piac közelében és mi is ruházati cikkeket árultunk. De egy fokkal jobb minőségben – mondta el Lili, akinek bejött az üzlet. Ekkor ismerkedett meg egy római kereskedővel, aki a nagybanira szállított árut. – Jóképű volt, szellemes, gondoltam, legalább jól megtanulok olaszul. A vége házasság lett, ma is együtt vagyunk.
Lili szerint ma már egészen más a kisváros. A piacot néhány éve teljesen felújították, modernizálták. Új vizesblokkokat kapott, mellette szupermarket épült, a parkoló fizetős. De már amúgy is mindenért fizetni kell. A szélfútta folyosók eltűntek, s bár most is a bőrcuccok dominálnak, egyre több a kávézó, a digitális eszközöket áruló kisbolt és mini-kifőzde.
Körbejártuk a piacot, Lili útmutatása alapján keresve az őskövületet, a lengyel Jaceket. Aki intézmény az intézményben. A szőke férfi évtizedek óta árulja itt a portékát, hat-nyolc nyelven pörgeti a mondandót. A magyart kis akcentussal, de nagyon jól beszéli. Nem bánta, hogy nem vásároltunk és elmesélt egy történetet.
– Jött egy magyar pár, a nő nagyon szép volt, mindenki megnézte. A férfi megszokhatta, mert láthatóan nem zavarta. Az olasz kollégám standjánál álltak meg, a hölgy egy piros dzsekit próbált. A kolléga nem bírta ki, hogy ne bókoljon. Azt mondta, hogy itt minden bőrkabát kiváló, majd a férfi felé fordult: „De a legjobb bőr az ön neje, signore". Nem lett gond belőle, értették a humort.
A tarvisiói piac mára belesimult a normál kereskedelembe, a nálunk keletibb országok körében is lefutott. De mindig akad annyi vevő, amennyi eltartja. A városi tanácsnál sem prioritás már, ők a minőségi vendéglátásban bíznak, sorra épülnek a vendégházak, fejlesztik a síterepeket. A Fő utcán egymást érik az olasz étel és ital specialitásokat kínáló boltok, a tenger gyümölcseivel csábító éttermek, modern kávézók.
Hangulatában talán már csak a bőrpiac közvetlen szomszédságában lévő étterem emlékeztet a múltra. Ahol egykoron egy dús adottságú pincérnő szolgált fel – köretként népszerű opera áriákat énekelve.
