A George Floyd halála miatt tiltakozások egyre több esetben fordulnak szobrok ellen: az amerikai Virginia államban maga a kormányzó adott utasítást Robert E. Lee, az amerikai polgárháborúban a rabszolgatartó államok seregét vezető tábornok szobrának eltávolítására, az angliai Bristolban a tüntetők döntötték le a rabszolgakereskedésen meggazdagodó Edward Colston szobrát, ennek nyomán Londonban is bejelentette a polgármester, hogy felülvizsgálják a köztéri szobrokat.
Mindezek azonban eltörpülnek amellett, hogy Belgiumban végre megkapja a jussát II. Lipót belga király emlékezete, akinek a kezéhez nagyjából 10 millió ember vére tapad.
A Guardian szerint a 19. század végén Kongó területén saját tulajdonában álló gyarmati államot szervező II. Lipót király szobrát tüntetők rongálták meg a belgiumi Antwerpenben, ezután pedig a város úgy döntött, hogy eltávolítják a szobrot: restaurálják egy múzeumban, utána pedig várhatóan nem fogják újra kihelyezni.
Sok szobor ledöntéséről és megrongálásáról el lehet vitatkozni, de az tényleg jó kérdés, hogy eddig vajon miért volt szobra Lipótnak, akinek az 1860-as évektől lett mániája, hogy saját gyarmatot szerezzen Belgiumnak, és ezt hosszas diplomáciai és gazdasági fáradozások után 1885-ben érte el: ekkor alakult meg Kongó Szabad Állam, ami a személyes irányítása alatt állt, és amelynek lakóit Lipót emberei módszeresen és kegyetlenül kizsákmányolták.
Eleinte az elefántcsont jelentette a profit fő forrását, az 1890-es évek közepétől viszont egyre fontosabb szerepet töltött be a gumi. A helyieket rabszolgamunkában dolgoztatták az állam és a magáncégek emberei, és semmilyen eszköztől nem riadtak vissza, hogy fenntartsák a kizsákmányoló rendszert. A karhatalom (az 1888-ban alapított Force Publique) rendszeresen rombolt le falvakat, ejtett túszokat, végzett ki embereket és alkalmazott testi fenyítést a kvótát nem teljesítőkkel szemben. Az európai közvéleményt leginkább a csonkítás gyakorlata akasztotta ki később: a levágott kezekkel bizonyították a karhatalom tagjai, hogy nem vadászatra, hanem büntetésre használták el a lőszert; gyakran pedig a ténylegesen vadászatra használt töltények fejében élő emberek kezeit vágták le a katonák.
Adam Hochschild King Leopold’s Ghost című könyvében tízmillióra teszi az áldozatok számát, miközben oldalakon keresztül sorolja a tényszerűen feltárt gyilkosságokat, éhínségeket és járványok szörnyűségeit, de az óvatosabb becslések is három millió ember halálát róják fel a királynak. Pontos számok nincsenek arról, hogy hányan élhettek ekkor a Kongó-medence területén. A gyarmati kegyetlenkedést végül Edmund Dene Morel munkája nyomán ismerte meg az európai közvélemény – akkora volt a felháborodás, hogy 1908-ban a belga állam átvette az addig királyi tulajdonként kezelt gyarmat kezelését.
A témáról, illetve a gyarmat későbbi felszabadulásáról és az azt követő háborúkról itt olvashattok bővebben.