Vége a nyárnak, megérkezett az ősz és vele együtt a sok szülő által várva várt iskola-óvodakezdés. Ilyenkor véget ér a fejtörés, hogyan is oldjuk meg a gyerek felügyeletét, hogyan is küzdjük le lelkiismeretfurdalásunkat, hisz nem tudunk annyit foglalkozni a kicsikkel, mint amennyit ilyenkor kéne. Nyári szünet ide vagy oda, számunkra ilyenkor is ugyanúgy zajlik a munka, ugyanúgy, mint bármelyik hétköznapon. Aztán eljő szeptember eleje, becsengetnek, kitárulnak a kapuk és édesanyák, édesapák ezrei könnyebbülnek meg. Rosszul hangzik, de ez van és mielőtt bárki pálcát törne, ennek semmi köze nincs ahhoz, ki mennyire imádja gyermekét.
(Mondjuk jobb helyzetben vagyunk, mint külföldön, hisz ott néhány hónap után vissza kell mennie az anyáknak is dolgozni, de ezt majd egy későbbi cikkben kitárgyaljuk.)
Ne feledkezzünk meg viszont a szülői társadalom másik feléről se, ugyanis róluk fog szólni a most következő cikksorozat.
Azokról a családokról, ahol még csak most kezdődik a bölcsi, az ovi és a rettegett BESZOKTATÁS. Mert abban mindannyian egyetérthetünk, mi szülők, hogy azelőtt soha nem gondoltuk volna, hogy jobban lehet rettegni egy bölcsi/ovikezdéstől, mint a legfélelmetesebb, legszőrösebb, leghalálosabb mérgespóktól (vagy kígyótól, bár az nem szőrös). Én legalábbis így voltam vele, a kisfiam ugyanis ma kezdte az óvodát.
A rettegés foka: az első nehéz próbatétel
Jómagam könnyebb helyzetben voltam az ovikezdés előtt. Mivel muszáj volt korán visszamennem dolgozni, ezért drága gyerekemet két évesen bölcsődébe kellett adnom, így mondhatom, Soma már túl van a “kiképzésen”, könnyebben veszi az akadályokat. Ennek ellenére be kell valljam, napok óta alig aludtam az izgalomtól, hogy oviba fog menni. De kezdjük a legelején.
Hazánkban intézménye válogatja, mi a bevett szokás a beszoktatás terén. A legtöbb bölcsiben fokozatosan szoktatják be a gyerekeket, ez kb egy hétig szokott tartani, de nyilván van ahol több, van ahol kevesebb a rendelkezésre álló idő. ilyenkor az első pár napban anyuka vagy apuka bemehet a csoportba és jelen lehet, játszhat a kicsivel, megfigyelhet. Aztán szép fokozatosan, napról napra egyre több időre elhagyják a termet, először csak az előszobába, aztán kiugornak egy bevásárlásra, következő nap már több órára, egészen addig, amíg a kicsi már el nem kezdi úgymond otthonosan érezni magát. És ha ez megtörtént, belecsapunk a lecsóba.
Ahány gyerek, annyi reakció
Először is - szigorúan anyaként - szeretném leszögezni, hogy nincs egy mindenkire ráhúzható séma. Minden gyerek egy kicsit másképp reagál az elválásra. Ez az első óriási próbatétel az életükbe, hisz kis életükben először válnak el az édesanyjuktól. Ez óriási dolog, ami egyaránt megviseli babát és anyát/apát.
Természetesen a neten ebben a témában is lehet olvasni rengeteg dolgot, köztük orbitális baromságokat. Gondolok olyanokra, mint például:
- “Ha nagyon sír az elváláskor, akkor nem alakult ki a bizalom, a kötődés.”
- “Ha egyáltalán nem sír elváláskor, akkor nem alakult ki a bizalom, a kötődés”
- “Az a normális, ha gyerek sír az elváláskor, hisz ezen látszik, hogy szoros a kapcsolat,nehéz az elválás”
- “ Ha a gyerek nem sír, azon látszik, hogy kialakult a bizalom, megfelelően kötődik, így nem fél az elvlástól, tudja, hogy anya úgyis érte megy.”
Ezek után csodálkozunk rajta, hogy annyi bizonytalan szülő van? Mikor egymással totálisan ellentétes dolgokat mondanak/írnak le a nagyon okos emberek ugyanabban a témában? Így maradjon nyugodt az ember lánya.
Én csak a saját tapasztalataimból tudok meríteni, amik alapján úgy látom, ugyanúgy normális, ha sír a kicsi az elválásnál, mintha nem sír. Gyereke válogatja. Az én kisfiam például nagyon könnyen vette az akadályokat - nagyon sokat beszélgettünk róla előtte - , a legelején talán kétszer sírt, mikor elmentem, de ahogy eltűntem a látóteréből, már abba is hagyta és ment játszani. Hozzá kell tenni:
Nem számít, milyen hiperszuper az intézmény, mennyire modern, mennyire csillivilli. Minden a gondozókon múlik. Az ő hozzáállásukon, azon, hogy ők mennyire értik a kötődő nevelés lényegét. Mint minden szülő, én is árgus szemekkel figyeltem minden rezdülésüket, leginkább azt, hogy a már régebben ott lévő gyerekek hogyan közelednek feléjük és mikor láttam, hogy mennek, bújnak hozzájuk, az ölükbe ülnek, megnyugodtam.
A (számomra) jó nevelőnő ölébe veszi a gyermeket, ha sír (őszinte sírásra gondolok, nem hisztire), ha szomorú. Megnyugtatja, nem hagyja figyelmen kívül a valós félelmét, nem bagatellizálja el azt. Ragaszkodik a szabályokhoz, következetes, de nem tűzzel-vassal, büntetéssel tartatja be, hisz lássuk be 1-3 éves kicsikről van itt szó, akiknek a legfontosabb, hogy kialakuljon a bizalom, ha már el kell válniuk attól, aki a világot jelenti nekik. És a legfontosabb: szereti a gyerekeket, türelme van hozzájuk, ami iszonyú nagy kincs, hisz a legtöbb helyen annak ellenére, hogy rengeteget dolgoznak, bizony alul vannak fizetve, holott iszonyú fontos és felelősségteljes munkát végeznek.
Nálunk mindez megvolt, a csodás nevelőnőknek hála, kisfiam villámgyorsan és vidáman szokott be a bölcsibe. Ekkor már én balga leány azt hittem, hogy ennyire egyszerű volt, de bizony tévedtem. Ilyen az első gyerekes anyukák sorsa, mindig jön egy újabb meglepetés. Bár gondolom ez a tapasztaltabb, több gyerekesekkel is előfordul.
Boldogan ment el három hónap, mikor egyik napról a másikra elkezdődött a rémálom. A kisfiam már itthon elkezdett sírni, könyörögni, hogy nem akar menni, mikor beértünk, kapaszkodott a lábamba, ordított, nem akart bemenni. Azt mondogatta, hogy anya ne hagyj itt és hasonló szívszakajtó dolgokat. Kérdeztem tőle, történt-e valami, bántotta-e valaki, vagy mi a helyzet, amire ő mondta, hogy nem, csak nem akarja, hogy elmenjek (a saját gyereknyelvén nyilván). Egész egyszerűen az történt, hogy közel három hónapba telt, mire leesett neki a tantusz, hogy ez bizony állandó dolog, nem csak átmeneti. Beszéltem is rögtön a gondozónővel, aki mondta, hogy vannak ilyen gyerekek, akik később fogják fel az infót, hogy anya már nincs minden pillanatban velük. Ennek ellenére komolyan mondom, azt hittem elpusztulok. Brutális erőfeszítésembe tellett, hogy ne bőgjek vele együtt, márpedig azt nem szabad. Onnantól, hogy elsírod magad előtte, megérzi, hogy elgyengültél. Persze ekkoriban mindig ott maradtam egy kicsit hallgatózni és megnyugtató volt, hogy ahogy elhagytam a termet, ő húsz másodpercen belül abbahagyta a sírást és lekéredzkedett gondozója öléből játszani. A könnyek nekem szóltak. Körülbelül egy-két hét után aztán teljesen megszűnt ez az állapot, újra vidáman ment reggelente bölcsibe és év végig max egy-két rosszabb reggelen volt hasonló műsor, délután viszont mindig azzal fogadott, hogy “anya, nagyon jó volt a bölcsi”.
Ezt az egy-két hetet leszámítva csodás egy év volt, nagyon hálás vagyok a bölcsődének. Som rengeteget tanult, fejlődött, egyre többször nyit a gyerekek felé, kapcsolatunk pedig szorosabb mint valaha.
Mire megszoknád, az egész kezdődik elölről
Be kell valljam, nagyon sajnáltam, hogy ilyen hamar véget ért a bölcsis időszak. Kezdődött először a rettegés, a szorongás: már megint új helyet kell megszoknia a kis mukinak, új emberekkel, új gyerekekkel. Biztos voltam benne, hogy lesz majd nagy tiltakozás, sírás-rívás, könyörögtem magamban, hogy legyen itt is beszoktatás, mivel sok óvodánál nincs ilyen lehetőség, egyszerűen beviszed a gyereket reggel és otthagyod. Bevallom nekem ez szörnyen hangzik, hogy bedobom egy vadiúj helyre, számára (és végülis számomra is) idegenek közé és elhúzom a csíkot: Nesze fiam, boldogulj, ahogy tudsz!
Naneeee!!!
Ezért örültem meg, mikor közölték: kezdés előtt egy héttel lesz két nap, összesen hat óra arra, hogy bemenjünk Sommal és megismerkedjünk a környezettel, az óvónénikkel. Meg is történt a dolog, első nap még kérdezte, hogy bent maradok-e vele, végig a nyakamon csüngött, de második napon már magasról tojt a fejemre, nyomta a bulit, játszott, presszókávét főzött az óvónőknek, igazán bátor volt a kiscsávó.
Tegnap pedig az óvoda első, éles napján kiderült, csak én csináltam össze magam ettől az egésztől, csak az én fejemben léteztek a mumusok. Képzeljétek el, hogy drága gyerekem egész egyszerűen fogta magát és már a folyosón előrerohant, egyenesen be a terembe, szerető szüleit háta mögött hagyva, vissza sem tekintve. Komolyan mondom, úgy kellett utánaszólni, hogy “hé haver, hát a puszim hol marad?”. Az anyai szív ilyenkor kicsit megszakad, hisz az én kis pulyám nemsokára diplomázni fog, de a boldogság sokkal nagyobb, hisz biztonságba érzi magát az új helyen, ez egyértelmű. Ő nem szokott csak úgy ott maradni sehol. Most úgy érzem, jó helyre került. Oké, ez csak az első nap még sok minden történhet, ugyanúgy, ahogy ezelőtt is, de egy dolog biztos: pozitívan tekintünk az előttünk álló három évre.
Cikksorozatunk következő részében egy szakember szemszögéből fogjuk bemutatni a beszoktatás, az ovis-bölcsis lét folyamatát.
