Tanulságos interjút készített az Azonnali.hu Csonki Dáviddal. A Békés megyei politikus kevesebb mint két év alatt lett jóreményű DK-sból a Párbeszéd Békés megyei elnöke, majd abból kilépve a Jobbik politikusa.
A történet látszólag egy megyei politikus karrierjéről - vagy ha úgy tetszik, annak hiányáról - szól, ám emellett jóval túlmutat annál: Csonki példája épp azt mutatja meg, hogy az ellenzéki pártok - első látásra pozitívnak tűnő módon - már annyira kompatibilisek egymással, hogy tagjaik ma már vígan ki-be lépdelhetnek egymásból, egymásba.
Csakhogy épp ez lesz a vesztük.
Egy olyan ellenzék igyekszik ugyanis legyőzni Orbán Viktort és a Fideszt, amely üzeneteiben, mondanivalójában, de már stílusában sem különbözik egymástól.
Egy olyan ellenzéket kapunk, amely ugyanazok miatt tiltakozik, ugyanazért gyűjt petíciót és konzultációt, ugyanarról posztol a Facebookon és ugyanazon a tüntetésen próbálja a saját zászlóját kicsivel előrébb és magasabbra tolni a másiknál. Vagyis ugyanazért lelkesedik, és ugyanazt utálja, miközben egymást akarják legyőzni. Az összefogás jegyében persze.
A pillanat, amikor az ellenzék ismét elfelejtett "lejönni" vidékre
"Ezek kegyelemdöfést jelentenek a vidéki embereknek, és meg kell mondjam, hogy kegyelemdöfést jelentenek a magyar gazdaságnak" Ez a mondat 11 éve hangzott el, az akkor még ellenzéki képviselő, Fónagy János szájából. A politikus és a Fidesz a szocialista-szabaddemokrata vonalbezárásokat kritizálva - teljes joggal - következetesen vidékpusztításnak minősítették azt, ráadásul sikerült a 2010-es kormányváltásig napirenden is tartaniuk a témát, megalapozva ezzel a földindulásszerű győzelmet Szentgotthárdtól Záhonyig.
Az elmúlt tíz év eredményeképpen felnőtt egy új politikusi generáció: a hivatásos ellenzéki. Ebben a világban már komoly kommunikációs sikernek számít egy-egy jól sikerült Facebook poszt, egy kellemes stúdióbeszélgetés Az Ellenzéki Tévében, vagy egy sok megosztást besöprő parlamenti napirend előtti felszólalás, ahol egymást túllicitálva igyekeznek a lehető legnagyobb lármával rárúgni az asztalt a száraz tésztával agyonszórt miniszterelnökre.
Aki ezzel persze tökéletesen elégedett is.
Az arcnélküli ellenzéki masszához való kényszeres igazodás eredményeképpen ugyanis ma már megkülönböztethetetlenek az ellenzéki pártok. Ideológiájuk, jövőképük, víziójuk (vagy éppen azok hiánya) tökéletesen idomul egymáshoz, ami egy szóban összefoglalható:
kormányváltást!
Ez pedig egy kellően nagy hangerőre állított Gyurcsány Ferenccel együtt máris megfelelő biztosíték ahhoz, hogy a Fidesz könnyedén behúzza a következő választást is. Vagy a kétharmadot.
Mennyire lesz jó, hogy újra Gyurcsány lett az ellenzék királya?
2013-ban elmentem Gyurcsány Ferenc fórumára, és írtam is róla egy cikket. Az volt a címe, hogy Gyurcsányról, utoljára . Nyilván nem utoljára írtam Gyurcsányról, hiszen az akkoriban leírt egykori szocialista miniszterelnök időközben megcsinálta az ellenzék legnépszerűbb pártját, és 2020 elején teljesen jogosan érzi úgy, hogy a 2022-es ellenzéki összefogás ügyében ő fújja majd a passzátszelet.
Aki pedig ebben a bohózatban nem kíván részt venni, arra igen gyorsan rákerül a fideszbérenc, az áruló és a megvett jelző.
Ugyanakkor, ebből a érték- és ideológiasemleges, néhány százezer, főállású ellenzéki szavazót kielégítő (és ezt a szavazói tortát egymás közt újra és újra elosztó), ám program és jövőkép nélküli aktivista- és médiaellenzéki létből kitörve már van esély megszólítani a magyar közélettől - egyébként részben az ellenzék miatt - saját érdekében mérföldes távolságot tartó tömeget is.
Ezt persze elérhetnék az ellenzéki pártok is. Ehhez csupán annyi kell, hogy határozott, egymással sem kompatibilis ideológiával és az üzenet nélküli összefogás ismételgetésén kívül a jövőkép csírájával is rendelkezzenek.
És hogy miből tudjuk meg, hogy ez sikerült?
Abból, hogy egy DK-sból nem lesz párbeszédes, abból pedig jobbikos.
