Elég húzós év van idén a magyar fantasztikus irodalomban, mármint jó értelemben: dömping van jónak ígérkező könyvekből. Csak az ismertebb kiadókat nézve jött vagy jön idén új regény Brandon Hackett-től, Michael Waldentől, Rusvai Mónikától, Puska Veronikától, Baráth Katalintól, Benyák Zoltántól, Gaura Ágnestől, Gabriella Eldtől és némi csúszás után Dyta Kostova is debütál majd regényíróként
Én leginkább Kleinhencz Csilla regényére, az Alvilági szövedékre voltam kíváncsi a teljes várható idei felhozatalból.
Ezt írtam ugyanis pár éve a közismert író, szerkesztő, fordító magyar népmeséket át- és feldolgozó Ólomerdő-trilógiájának harmadik könyve kapcsán:
„A regény végére érve arra gondoltam, hogy ha ezzel a remekül kimunkált nyelvi eszköztárral, és a fantasztikus irodalom áramlatait ismerő világépítési készséggel és empátiával Kleinheincz Csilla legközelebb valami olyan témához nyúl, ami még kifejezetten érdekel is, akkor egyértelműen az év számomra legjobb könyvét fogja lerakni az asztalra.”
Ez a pillanat elérkezett – lássuk tehát, hogy jól jósoltam-e.
Mert ez az én testem
A regény elején két szomszédos, de egymástól mégis teljesen elválasztott közösség életébe csöppenünk bele: az egyik a régi módszerekhez ragaszkodó Cseregő, a másik pedig az iparosodás útján elindult, gyarmatosító Kísértó. A fő különbség a két közösség között az, hogy Kísértóban minden ember egy isten, Mikosz híve, aki nem valamiféle elvont, jelen nem lévő istenség, hanem minden hívében jelen van fizikailag, és bármikor megtestesülhet rövid időre, hogy prófétáljon – egy-egy akalommal elhasználva a folyamat közben pár híve testét.
A cseregőiek mindettől undorodnak és rettegnek, és mindent megtesznek, hogy az ö testükbe ne kerüljön Mikoszból.
De azért kereskednek a kísértóiakkal, és egyre több eszközt vesznek át tőlük, egyre lazul fel a náluk is vallásos dogmákként generációról generációra továbbadott szabályrendszer az föld művelésével kapcsolatban. Ha valakit mégis „megfertőz” Mikosz, annak a szabály szerint el kell hagynia a kommunát; de eközben Kísértóból is hoznak fel néha szülők még nem fertőzött csecsemőket a faluba.
Főszereplőnk a cseregői Gerle, aki maga is ilyen gyerek, és Cseregőben szép jövő vár rá, mostohaszülei nyomdokába lépve várhatan vezető lesz. Aztán egy nap történik valami, amitől – és akkor idézem innentől a fülszöveget spoilermentességért –
„nem csak az ő élete fordul fel gyökerestül: olyan folyamat veszi kezdetét, amelynek során földalatti és emberfeletti erők lépnek működésbe, a tét pedig nem kisebb, mint a jelenleg ismert világ fennmaradása.”
Á, csak ilyen apróságok.
Fantasy, sci-fi és társadalmi meditáció
A regény kapcsán a kedvenc angol könyvajánlós kifejezéseim közül a slow-burner jutott eszembe: komótosan, de tudatosan csordogál ez a történet, szépen, fokozatosan építi fel a világát, mutatja be szereplőin és történésein az egyes csoportok dilemmáit, a finoman egymásnak feszülő társadalmak általuk vélt, illetve valódi problémáit. A regény egyik érdekes kérdése az, hogy hogyan oldunk meg problémákat akár személyes, akár társadalmi szinten, mennyire elfogadható, vagy egyáltalán működőképes az erőszak.
Ez mind társadalmi, mind személyes szinten megjelenik. Egyrészt a Cseregő és Kísértó közötti viszonyban, ami évszázadok óta feszült, de békés, viszont most elindul egy veszélyes irányba. Másrészt Kísértón belül, ahol bár mindenki egyenlő, hiszen Mikosz mindenkiben benne van, mégis van út, hogy egy ilyen társadalomban is legyenek egyenlőbbek – ez pedig nyilván konfliktust szül. Harmadrészt pedig a szereplők közötti viszonyokban, főleg Gerle és vőlegénye, Derkó kapcsolatában.
A szépen felépített személyes történeteken túl a középpontban alapvetően az a kérdés áll, hogy hogyan állunk a természethez,
probléma-e az, hogy az emberiség egyre jobban elidegenedik olyan folyamatoktól és dolgoktól, amelyektől évtízezredeken keresztül nagyban fügött, és amivel többnyire együtt tudott élni, amit megtanult úgy kihasználni, hogy az fenntartható legyen.
Vissza lehet-e térni ehhez? Egyáltalán vissza kell? Ilyen kérdések jártak a fejemben a regény olvasása közben, ami nem ilyen nagyon szájbarágós allegória egyébként jelenlegi helyzetünkre, csak az olvasó agy így működik, köti a témákat a narratívához.
Ilyen szempontból klímafikció a regény, ha ez a címke számít még valamit. Apropó, címkék. Biztos vannak, akik csak fantasyt, meg vannak, akik csak sci-fit szeretnek olvasni, én régen feladtam, hogy ilyen állításokat tegyek magamról. Nagyon szórakoztatónak találom azonban azokat a történeteket, ahol nagyon nehéz megállapítani, hogy mivel is van dolgunk. Az Alvilági szövedéket nyilván fantasynek lövi be az ember, hiszen isten van benne, és a szerzőjét inkább fantasyíróként ismerjük.
A regényben előrehaladva azonban világossá válig, hogy a szerző valójában ehhez az egészhez nem kifejezetten használ mágiát,
és bár tudományosan sem magyarázza el feltétlenül részletesen a dolgokat, egy ponton már nem tudjuk azt mondani, hogy ez egy fantasy. Kifejezetten tetszett ez a vonulata a történetnek, bár nem ez a lényeg, vagy nem jelent ez semmiféle nagy csavart a dologban.
Szóval visszatérve az elejére: empátia, remek világépítés, érzékeny szöveg, és pluszban egy téma, ami kifejezetten érdekelt is. Ahogy korábban gondoltam, Kleinheincz Csilla regénye tényleg erősen esélyes rá, hogy az idei kedvencem legyen, persze mint az elején jeleztem: nagy lesz a verseny.
