Egy, de lehet két generáció is akad most már, akinek ha azt mondja az ember, hogy varázslóiskola, akkor az első asszociáció örökre az marad, hogy „Roxfort”. Én is azok közé tartozom, akik együtt nőttünk fel Harry Potterrel, és most már azok közé is, ráadásul az elmúlt pár hónapban az első három kötetet fel is olvastam a fiamnak, szóval az emlékeimet is felelevenítettem J. K. Rowling világából.
Felnőtt szemmel, szülőként azért jóval meredekebb élmény a Roxfortban lejátszódó életveszélyes kalandokat olvasni – a második könyvben például őszintén nem tudom, miért nem zárták be az iskolát mondjuk a legelső támadás után. A diákokra számos veszély leselkedik a skóciai kastélyban, nyilván különösen igaz ez Harry Potterre, akire a világtörténelem legnagyobb sötét mágusa is utazik.
De mindez semmi ahhoz a folyamatos életveszélyhez képest, ami Naomi Novik immár magyar nyelven is lezárult trilógiájának iskolájában, a Solomanciában vár a szerencsés (!) mágustanoncokra.
Itt ugyanis minden percben, minden sarokban gyilkos mágikus szörnyek támadhatnak akárkire, és közel-távol egy bölcs felnőtt sincs, aki segítene, és még elmenekülni sem lehet. Hogy lehet akkor mégis szerencsésnek nevezni az ide bekerülő nebulókat? És hogy lehet, hogy ezt a trilógiát eddig elhallgatta előlem a hazai kiritkusi közeg?
Roxfort szteroidokon
Teljesen in medias res kezdődik a történet A végzet iskolájában, és mivel Novik mestere az információadagolásnak, így igyekszem csak annyit elmondani, amennyit mindenképpen muszáj. Ebben a világban létezik a mágia, de varázsolni összességében iszonyat veszélyes, főleg tinédzserkorban. A mágia ekkor kezd el feléledni a mágusokban, de még nem elég tapasztaltak, hogy legyőzzék az ezer és egy szörnyet, amelyek a mágiához szükséges manával rendelkező varázslókra vadásznak.
A varázslógyerekek túlélési aránya rendkívül alacsony volt mindig is, ezért az 1800-as években létrehoztak egy iskolát, amit ugyanúgy a semmibe építettek, ahogy a gazdagabb varázslóközösségek – szintén gyermekeik védelmét szem előtt tartva – enklávénak hívott lakóhelyeiket is a semmibe nyúló zsebekbe építették. Előnye mind ezeknek, mind az iskolának, hogy ide nehezebben jutnak el a szörnyek – elviekben.
A Solomancia nevű bentlakásos iskolában ugyanis még így is állandó életveszélyben vannak a diákok akár a saját szobájukban, a fürdőben, a folyosón, az ebédlőben, a könyvtárban, vagy órán vannak
– bármikor előbukkanhat valami kisebb-nagyobb szörny, hogy megegye őket. A mostani évfolyamok szerencséje, hogy köztük van Orion Lake, a New York-i enklávé leendő vezetőjének fia, aki egy hős – aki annak ellenére, hogy mindenki csak a maga irháját szokta menteni ebben az iskolában, évek óta menti meg a tanulókat a szörnyektől.
És bár még a regény elején nem tudják, de nagy szerencséjük, hogy egy időben járnak az iskolába a nem túl szociális Galadriel „El” Higgins-szel, aki egy híres gyógyító lánya, viszont arra van ítélve – így szól legalábbis egy jóslat – hogy félelmetes erejű gonosz boszorkány, avagy malifikár váljon belőle. Ő viszont mindent megtesz, hogy ezt elkerülje, mindeközben még az iskolát is túlélje, és lehetőleg bekerüljön egy enklávéba is, miközben azonban minden enklávé-tagot külön gyűlöl.
Amikor Orion és El útjai keresztezik egymást, és valamiért mindenki azt hiszi, hogy az iskola legmenőbb diákja elkezdett járni a teljes társadalmi elszigeteltségben élő furcsa lánnyal, elindul valami rendkívül izgalmas változás először az iskolában, aminek aztán a könyvekben előrehaladva nagyon komoly hatásai lesznek a szélesebb varázsvilágban.
A szolidaritás varázslata
A Solomanciában ugyanis egyrészről egy jó adag önzés, másrészről egyfajta osztályhierarchia uralkodik. A negyedik év végén a ballagás abból áll, hogy a végzős osztálynak át kell verekednie magát ahhoz az egyetlen kapuhoz, ami összeköti az iskolát a világgal – egy olyan termen keresztül, ami tele van szörnyekkel. Ezért aztán minden enklávéhoz nem tartozó varázslótanonc azért teper, hogy a rengeteg manát felhalmozó enklávista gyerekek bevegyék a csapatukba ágyútölteléknek, és így talán megcsípjenek egy helyet valamelyik enklávéban.
Magyarán szólva Novik varázsvilága egy nagyon érdekes allegória a való világban megtalálható vagyoni különbségekre.
Ez a trilógia egyik alapvető témája, amit nagyon rétegzetten, nagyon sok irányból megvilágítva, fokozatosan épít fel az írónő; és ez az a pont, ahol számomra jóval több lett ez a trilógia a másik „felnőtt Harry Potter”-sorozatnál, Lev Grossman Varázslók-trilógiájánál. Ott is van mondanivaló, ott is nagyon jól működik a Rowling-i fantáziavilág szubverziója, Novik víziója valahogy mégis húsbavágóbb. Rowlingnál meg aztán hatványozottan húsbavágóbb, ahol univerzumon belül például semmi értelme a Weasley-k csóróságának, de általában a varázsvilág gazdasági rendszerének sem.
Hogy ezt az egészet El és Orion, illetve a körülöttük lassan kialakuló szövetség hogyan formálja át az iskolán belül azzal, hogy némi szolidaritást hoznak a dologba, az az első két könyv témája. Persze van itt közben mindenféle egyéb felmerülő feszültség, téma és rejtély is: Novik mestere a történetszövésnek és ezen belül is a cliffhangereknek. Mind az első, mind a második könyvnek úgy van vége, hogy azonnal olvasni akarja az ember a következőt.
A harmadik könyv pedig parádés lezárása a sorozatnak: világossá válik belőle, hogy Naomi Novik mindent megfontolt és meggondolt, mikor eltervezte a trilógiát,
hiszen gyakorlatilag az első oldalaktől kezdve csepegtet információkat a végső csavarokkal kapcsolatban; nem nagyon hagy elvarratlan szálakat, miközben az elkerülhetetlen végkifejletig hajtja az összes ötletét. Ráadásul, és ez mindig hatalmas pluszpont: képes úgy lezárni pozitív hangon a sok szempontból kifejezetten tragikus történetet, hogy az nem érződik irreálisan sziruposnak.
Alapvetően nem gondoltam volna az első kötet megjelenésekor, hogy őrült emberként, fél hónap alatt fogok végigszáguldani egyszer majd a Solomancia-trilógia mind a három könyvén, de most májusban ez történt. Júniusban megjelent az utolsó kötet, az Arany enklávék is magyarul, tehát már semmi nem akadályozza meg, hogy a hazai olvasók is egyben falhassák be a történetet. (Ugyanitt angolul tudóknak meleg szívvel ajánlom a hangoskönyvet.)
A jól adagolt és kitalált társadalmi mondanivaló, a jó érzékkel megfestett karakterdrámák, a rendkívül izgalmasra felépített mágiarendszer és mágikus világ, illetve a mindehhez passzoló remek narráció – Novik tényleg remek író – mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ha mostantól valaki azt mondja nekem, hogy varázslóiskola, akkor ne a Roxfortra, hanem a Solomanciára gondoljak.
Naomi Novik: Arany enklávék. Gabo SFF, 2023.
Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán segít!
