Félórája állt a jávai tigris kifutójánál, várva, hogy előbújjon a növényzet árnyékában szundikáló lakó. A lábai egyre jobban fájtak, szédült az augusztusi hőségben, de valami odaszögezte a vastag páncélüveghez. Aztán mozogni kezdett a lombsátor: a legritkább nagymacskák egyike lustán nyújtózkodva kidugta a pofáját. A gépével egyszerre tudott fényképezni és videózni, így csinált pár távolit a feltápászkodó tigrisről, aztán rázoomolt.
Előre bosszankodva, hogy az üvegről tükröződő, sötét hajkoronával keretezett arca beletakar a négylábú modelljébe. Ám az objektív által közel hozott látómező hirtelen kristálytisztává vált. Feszülő lábizmai pedig megkönnyebbülve kiengedtek: immár nem betonon állt, hanem szavannafűvel borított, esőtől felpuhult talajon.
Borzongás futott végig rajta, leengedte a kamerát, aztán ismét maga elé kapta, mintegy pajzsként a valóság ellen, amelyet nem akart felfogni. Beállt nála a változásvakság, mert amit lát, az lehetetlen. A zoom nemcsak a szemét vitte közelebb a tigrishez, hanem a testét is berántotta kifutóba.
Nemcsak az ő tudata küszködött ennek feldolgozásával, de a tigrisé is. Mozdulatai ruganyosan éberré váltak, a bundáját sűrűn átszelő vékony csíkok hullámzani kezdtek, ahogy a szőre felborzolódott. A gyönyörű állat más tigrisfajtáknál hegyesebb fülei radartányérként szegeződtek rá, orrával pedig a területére került ember szagpamacsaira vadászott.
A kamera továbbra is rögzítette a jelenetet, hisz benne nem csatázott úgy a hitetlenség, a bűvölet és a rettegés, mint a gazdája elméjében. Végtagjai remegni kezdtek az ereiben zubogó adrenalintól, már képtelen volt tagadni: semmi nem választja el egy ragadozótól, aki nemsokára megindul felé.
Mit csináljon? Állítsa sorozatra a vakut, hátha a fény megzavarja az állatot? Legfeljebb akkor, ha ez a tigris epilepsziás. Nevetni kezdett, de félelem torzította el a kacaját. Ám az agya pörgött - egy zsebkendőnyi dzsungelbe csöppent, a túlélési ösztön lenyomta benne a pánikot. Szeme a kifutóban cikázott.
Vesse bele magát a tóba? A tigrisek kitűnő úszók, nála biztos gyorsabban mozognak a vízben, ahogy fára is másznak, így az ágak között sem volna biztonságban. Úgyse jutna el odáig a fájó térdével. Közelharc? Mennyi esélye van azzal szemben, aki a mancsa ütésével eltöri a vízibivaly lábát? Bár ez itt született, soha nem vadászott, talán elijeszti addig, míg a gondozók kábítólövedéke leteríti. S már tudta is, mivel. Mobilnetről ráment a darkwebes fájlraktárra, ahonnan nemcsak fegyverropogást tudott letölteni, de hangrobbanást és infrahangokat is.
A tigrissel közelebb léptek egymáshoz. Feltekerte a hangerőt, a fülébe papírcafatokat tömött. Idecsalogatja, aztán ráereszti a hanghullámokat. Ujja az elsütőbillentyűt formázó ikonra tapadt, a kijelző volt az irányzék, amivel a tigris fülét vette célba. De közben a több mint egymázsás hím szemébe nézett, s őt megbabonázta az onnan áradó végtelen magány és szomorúság. Tudta, hogy most kell lenyomnia a gombot, a tigris hallótávolságba ért. Ehelyett a gép halk puffanással esett a fűbe a szétnyíló ujjai közül.
Karját ölelésre tárva lépett a tigris felé, aki hátrahúzódott, lendületet véve az ugráshoz. A felé repülő testet látva az a gondolat villant be: vajon érzi-e a tigris az orrán át, hogy ez a kétlábú nőstény úgy beleszeretett, hogy az kikapcsolta nála az életösztönt? A tigris levitte a földre, ő pedig belemarkolt a szőrébe, arcát megcsapta a lehelete, érezte a mellkasán a mancsát, arcán az érdes nyelvét. Aztán minden sötétségbe borult.
Ölelésben tért magához, de a karok, amelyek tartották, emberiek voltak. A jól ismert hang is, mely a száját érintő ajkaival szavakat formálva ezt kérdezte:
Milyen volt a szimulációs burokban?
Ekkor sírni kezdett. A mentális szabadulószobából való menekülés örömét elmosták a bánat könnyei, hogy a kihalt jávai tigrist, amelynek árnyékát annyian vélték látni a dzsungelben, csak a tudatalgoritmus-pirula támasztotta fel az agyában.
Fotó: Wikipédia
Az 1980-ban (hivatalosan 2003-ban) kihalt jávai tigris. Fotó: Wikipédia.
