Benkő Sándor, sárvári fotóriporter, fotóművész évtizedek óta megkerülhetetlen név a Vas megyei sajtóban. Dolgozott a Vas Népénél, később az első független vidéki hetilapnál, a Tér-Képnél, aminek egyik Vas megyei alapító tagja lett. Közben eseményeket fotózott, baleseti helyszínekre, tűzesetekhez, katasztrófákhoz rohant, és a nyakába vette a megyét, hogy emberekről, sorsokról tudósítson. Benkő ma már a Szombathelyi Sajtófotó zsűrijében igazgatja a következő generáció fotósait, a fotóművésszel a közelmúlt fotótechnikáiról, az átélt élményeiről, és a változó újságírói szakmáról beszélgettünk:
Hogyan csöppent bele a fotós szakmába?
Én igazából geodéziát végeztem, és sokáig abban a szakmában is dolgoztam. A feleségem korábban fotózott, amiért sokat cikiztem, hogy „megnyomsz egy gombot, aztán kész!” Egyszer csak azt mondta, hogy „jó, akkor próbáld meg!” Akkor jöttem rá, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog.
Tanultam légifényképezést, úgyhogy nagyjából a kémiai, fizikai dolgokkal tisztában voltam, de a riportképek készítéséhez akkor még egyáltalán nem értettem. Szóval nekem ez egy új dolog volt. A feleségem akkor tette le a fényképezőgépet, amikor megszületett a fiam, ezután már nem volt rá ideje. Ekkor átvettem tőle, és elkezdtem művelni magam. A fiam ’79-ben született meg, ’82-ben pedig már az újságoknak dolgoztam.
10
Már rögtön az első képeim sikereket hoztak, lehozták őket a televízióban, a Füles magazinban, az Új tükörben. Közben egyre jobban érdekelt a riportfotózás. ’83-ban aztán megkeresett a Vas Népétől az Pósfai Jancsi meg a Kaczmarski Zoli, hogy van egy üresedés, és lenne-e kedvem ezt hivatásszerűen is csinálni. Akkor ez még teljesen új dolog volt számomra, kértem egy kis halasztási időt. Volt egy másik hobbim is, a fafaragás, a kettőt egymás mellett műveltem, és tudtam, hogy ha az egyiket hivatásszerűen végezném, akkor a másikra már nem lenne időm. Végül így is lett. De belevágtam, április elsején kerültem a Vas Népéhez Szenkovits Petivel együtt, - azóta is barátok vagyunk.
Miután MÚOSZ tag lettem, tanfolyamokon folytattam tovább a fotós tanulmányaimat. Csak egy érdekesség:
ma egy új MÚOSZ tag 5 számjegyű igazolványt kap, az enyém négy számjegyű, és 2-vel kezdődik.
A Vas Népénél előbb gyakornok voltam, később fotóriporter. Aztán megalapítottuk a barátaimmal a Térképet, az volt a vidék első független hetilapja. Ez két-három évig élt, de elhalt, amikor jött a rendszerváltás, ezután már mindenki megírhatott mindent, így elvesztette a létjogosultságát. Nagyon szerettük az újságot.
A Vas Népénél a ’90-es években alapították meg a Nívó díjat, én voltam az első, aki ezt megkaphatta. 2004-ben pedig megnyertem a MÚOSZ sajtófotó pályázat nagydíját, az év fotóriporterének választottak.
Milyen volt a rendszerváltás előtt egy nem éppen független lapnál? Féltek megírni dolgokat?
Egyáltalán nem. És nem azért, mert az emberben volt öncenzúra. A Szenkovits Petivel mi egymásra voltunk utalva, a hivatalos programokon kívül is szerveztünk magunknak riportokat. Sorsokat írtunk meg, embereket kérdeztünk meg, és nem is nagyon foglalkoztunk politikával, vagy protokolláris dolgokkal.
Habár megjegyezném, hogy egyszer engem is elküldtek egy április negyediki koszorúzásra, ahová a pártbizottság autójával vittek ki. Akkor 30 éves, naiv fejjel megkérdeztem, hogy
miért csak szovjet sírokat koszorúzunk, miért nem koszorúzunk magyar sírokat is?
Nagy csend lett a kocsiban, utána nekem nem kellett mennem sehova koszorúzni. Utána mondták a többiek, hogy ezt azért nem kellett volna. Én akkor is azt mondtam, hogy de hát katonák haltak meg a háborúban, akiknek parancsokat adtak ki. Végül nem bántam meg, hogy többet nem kellett ilyen eseményekre mennem, de nem ért utána semmilyen retorzió.
Szóval a Petivel mindig kerestük a témákat, piszok jól éreztük magunkat, miközben feldolgoztuk őket. Egyszer ő is fogalmazta meg azt, hogy milyen jó nekünk, hogy azt csinálunk, ami a hobbink, és ezért pénzt is kapunk. A Vas Népénél elég sok munkatársunk volt akkor, nem is volt az a nagy hajtás, mint ami ma gondolom, hogy van. Sejtem, hogy sokkal keményebb, sokkal többet kell futni az egyik eseményről a másikra, de ma már nem látok bele a szerkesztőségek életébe. Akkoriban minket még újságíróknak hívtak, ma meg már tartalom előállítónak próbálják nevezni őket.
A Tér-Képnél más volt a helyzet, a saját lapunknak dolgoztunk, rengeteg témával kerestek meg minket az olvasók. Híres lett a lap, a TV-ben az egyik műsorvezető bemutatta a lapot, de csak szóban tudta, mert valaki elcsente tőle az újságot – már bebizonyította, hogy értékes, kapós lett.
A Vas Népének ritkán most is dolgozom, viszek néhány, a színházzal és a kultúrával kapcsolatos anyagot. Nekem van arra időm, hogy a színházban egy fotóspróbát végig tudjak ülni, de nyilván a hivatásos srácoknak nincs erre két és fél órája. Én viszont élvezem is, nagyon szeretem a színházat.
Tehát akkor régen több idő is volt egy-egy anyag előállítására.
Sokkal több azért nem, de volt időnk utánajárni a dolgoknak. Voltak olyan riportok, amiket nem egy, hanem két-három nap alatt készítettünk el, még arra is volt idő, hogy visszamenjünk a riportalanyokhoz, hogy egy optimális, igaz képet kapjunk, megkérdezzünk másokat is. Manapság nem tudom, hogy lenne-e idejük az újságíróknak ilyen riportok elkészítésére. Biztos igen, nem túl gyakran.
Akkoriban a nyakunkba vettük a világot, a megyét. Arra is volt példa, hogy elindultunk téma nélkül, és mindig lett valami. Mindig lehetett találni valamit. Többen voltunk, arányosabban eloszlottak a munkák, nem jutott egy emberre naponta olyan sok feladat. Fotóriporter akkor sem volt több, hárman, vagy maximum négyen voltunk, viszont nem is volt annyi esemény.
Hozzáteszem, nem is tudtunk volna olyan sok eseményről tudósítani, hiszen filmes technikával dolgoztunk, hat-hét óránál később már nem lehetett eseményekről másnapra tudósítani, hiszen megvolt az az egy-másfél órás fizikai, kémiai időszak, amíg elő kellett hívni a filmeket, a lapzárta pedig kötött időpont volt.
A negatívból papírképet kellett nagyítani, azt el kellett vinni a szerkesztőnek, ő kiválogatta, ami nem kellett, már ment is a szemétbe. A kiválasztott kép aztán elment a nyomdába, ott még egyszer be kellett fényképezni. Borzasztó hosszú időnek tűnhet ez egy mai ember számára.
10
Most meg már úgy van, ha kint vagyok egy eseményen, a fényképezőmről azonnal át tudok küldeni e-mailben egy képet akár a nyomdába is. Nagyon megrövidültek a leadási határidők, de ezzel együtt kitolódtak a lapzárták is.
Mikor váltottak digitális technikákra?
Hibrid megoldásra az 1990-es évek vége felé tértünk át. Az úgy működött, hogy előhívtuk a filmet, azt viszont már nem nagyítottuk le, hanem a negatívokat szkenneltük be. Akkor már voltak számítógépek, digitálisan küldtük a szerkesztőnek Ezzel papírt és időt is spóroltunk.
Aztán utána jöttek a kezdetleges, kis digitális gépek. Az ember előtte megszokta, hogy akkor exponál, amikor eljön az a pillanat. Na, ezek a gépek ezt nem így gondolták. Emlékszem, amikor átadták a 8-as út egy szakaszát Körmend után. Gondoltam, hogy akkor csinálok a digitális fényképezővel egy olyan képet, amin jönnek-mennek az autók. Aztán amikor elkészítettem a képet, nem volt egy autó sem rajta, mert mire a digitális kamera elgondolta, hogy megcsinálja a képet, beméri a fényt, satöbbi, addigra már el is mentek mellettem az autók. Az a huszad, tized másodperc túl sok volt ahhoz, hogy azt fényképezzem le, amit látok. A mostani gépek már teljesen mások, szerintem 98 százalékban már nem késnek.
Sokan ma már mobillal mennek eseményekre, riportot készíteni.
Az nagyon nagy kár, ezt nem szabadna. Egy jó riportképet nem lehet mobillal készíteni, azonban néha elkerülhetetlen. Viszont amikor én kirándulni megyek, már én sem viszem a fényképezőgépet. Annyira jók ezek a mobilok, felbontásban is, tónusilag is, hogy maximálisan meg vagyok velük elégedve. Még kiállítási képem is született telefonnal. De ha minőségi képet akarok, akkor én is fényképezőgéppel megyek mindenhova.
Sőt, a legújabb mobilok már raw formátumban is képesek fotózni.
Sokan esküdöznek a raw formátumra, de én nem szoktam használni. Csak akkor, ha reklámhoz, vagy hasonlókhoz készítek képet, amikor tudom, hogy később még sokat kell dolgoznom vele.
Akkor gondolom Önnek már berögzült annyira, hogy mit vár el egy képtől, hogy nincs is nagyon szüksége az utómunkára.
Én nagyjából már úgy belőttem magamat, meg a gépemet, hogy már a képkivágás, de a fény és tónusbeállítások is azok, amiket akarok. Persze, valamennyit mindig kell rajta javítani, de már nem kell túl sokat utómunkázni velük. Ismerősöknek szoktam nagyritkán esküvőt fotózni, ott azért elkel az utómunka.
De nagyon nem szoktam retusálni, mert én tartom magam ahhoz, hogy az objektív az igazat adja. Azért is hívják objektívnek, mert az az igazság.
Az sem biztos, hogy a képeken szereplő embereknek is jót tennék azzal, ha túlretusálnám őket. Ezekből az újdonságokból én már kimaradok.
Viszont ezért néha meglepnek a szombathelyi fotópályázaton induló képek is. Olyan újdonságokat tudnak kitalálni, hogy leesik az állam, sok jó dolog születik a fotográfiában manapság. Sokan azt mondják, hogy a digitális fotózás elvette a film életterét, amit én mondjuk nem is bánok. Egy művész lehet, hogy nem bánja, hogy filmre fotózik, de egy riporternél szükséges a gyorsaság. Ott nem lehet pepecselni a negatívokkal.
10
Viszont van ennek egy hátránya is, előjöttek azok a párszázezer forintos gépek, amikben már a fél szakma benne van. Ezek már tényleg eljutottak oda, hogy csak meg kell nyomni a gombot, aztán kész a kép, de a fotós gondolkodását nem adja meg a gép. A kép legelőször az agyban születik meg, ott találjuk ki, hogy mit szeretnénk megmutatni. Ahhoz igazítjuk a fényképezőgépet. De ezt nagyon megkönnyítették a modern technikák. Az előnye viszont az, hogy annak ellenére, hogy most már mindenki fényképez, olyan tehetségek is előtérbe kerültek, akik korábban nem engedhették volna meg maguknak a fényképezést. Rájuk tényleg érdemes volt várni.
Ezzel aztán vissza is lehet élni, láttam én már olyan fotós kiállítását is, aki magát fotóművésznek titulálta, viszont a képei csak szép színesek voltak. Viszont tényleg látni nagyon-nagyon értékes, jól megkomponált képeket.
Régen lehetett retusálni a negatívokat?
Negatívokat sosem retusáltunk, egyszer próbáltam meg, nem volt rá idő. Egy fél napom ment rá, hogy egyetlen vonalat kiretusáljak, egyáltalán nem szerettem. A róla készült papírképet viszont már lehetett.
Ha sokat kellett retusálni, akkor a képet egy mattpapírra nagyítottuk le, és grafittal, fekete tussal, kézzel retusáltunk,
ma már sokkal könnyebb ez Photoshopban. Nagyon nem kellett retusálni régen sem, nem is volt rá idő. Riportképeknél is inkább két-három képet készítettünk, hogy ha az egyik megsérül, valaki bemozdul, belepislog, legyen róla másik.
Manapság már sokkal könnyebb, mert nem kettő-három tartalékot készítenek, hanem húszat, mert a memóriakártya elbírja. Mondjuk emiatt nehezebb is kiválogatni, hogy melyiket válasszuk ki a végén, mert mindegyikhez ragaszkodunk. Régen a hatszor hatos gépnél volt tizenkét kockánk egy filmen, azon lehet, meg kellett oldanunk két anyagot is. A sport meg a koncertek azért vitték a negatívot, kettő tekercsnél azért sosem használtunk el többet. Most meg két perc alatt megvan az a 36 kocka.
A sokból könnyebb is válogatni, és jobb képek is készülnek, mint régen, ennek ez is az oka. Nekünk régen meg kellett várnunk azt a pillanatot, amikor elkészül a kép az agyunkban, és azt exponálni. És ha előbb nyomtuk meg a gombot, vagy később, akkor gáz volt. Nem volt egyszerű, de annak ellenére szép volt ez az időszak. Manapság ha megnyomjuk a gombot, akkor egy másodperc alatt négy-öt kép is készül és abban biztos, hogy benne van az a mozdulat, amit el akarunk kapni.
10
Digitális párti vagyok, de mostanában visszatekintve igazán azokra a képekre vagyok büszke, amik még filmre készültek. Nem tudom, talán több időm volt pepecselni egy riporttal, de azok a képek jobban tetszenek, mint amiket már digitális géppel készítettem. Valószínűleg a végeredmény ugyanaz ám, de észre lehet venni, hogy melyik kép milyen géppel készült. A digitális képek sokkal finomabbak, a filmre készültek szemcsések, durvák. De a téma a fontos, az a pillanat, amit megörökítünk.
Ha ezt jól kódolják, akkor az olvasók, vagy a nézők ugyanazt érzik, mint te, amikor a képet készítetted.
Nemrég útjára indult a filmes technika reneszánsz. Mit gondol erről?
Sok olyan tanfolyamot is láttam, amiket direkt filmes gépekkel, analóg technikával tartanak. Noha szerintem nem azért, hogy mostantól mindenki megint filmmel dolgozzon, hanem azért, hogy megismerjék a fiatalok, hogy milyen volt ez az időszak.
Nekem van egy barátom, aki a napokban lett harminc éves. Mondtam neki, hogy éppen digitalizálom a negatívjaimat, és egyszerűen nem tudta, mi az. Meg kellett neki mutatnom, hogy mi az a negatív film. Pedig harminc év az nem egy nagy idő ám. Igaz, pár évvel később már mindenki áttért a digitális gépekre, szóval meg tudom érteni, hogy ő már nem találkozott ilyennel.
Ha most el kellene magyarázni, hogy régen hogyan készültek a képek az újságokba, hogyan lett abból a képből, amit én megláttam, nyomtatott fotó, szerintem el sem hinnék az emberek.
Ha a fiatalok meg is akarják tanulni, hogyan készültek régen a képek, szerintem inkább már csak kíváncsiságból. Ma már senki sem akar filmmel dolgozni.
És mennyire voltak veszélyesek azok az anyagok, amelyekkel a filmek előhívásakor dolgoztak?
Hát eléggé azok voltak. Akkoriban még senki sem foglalkozott balesetvédelemmel, senki sem foglalkozott azzal, ha belenyúltam a vegyszerbe. A képeket nagyon sokszor ki kellett emelni a vegyszerekből, sőt, le kellett őket húzni, két ujjal.
Egy darabig ebből nem volt semmi probléma, aztán az egyik oldat több fotósnál ekcémás tüneteket okozott, kisebesedtek az ujjaik. Nekem is az egyik ujjam olyan volt, de szerencsére begyógyult.
Igazából gumikesztyűben kellett volna dolgoznunk, egy időben használtuk is. De aztán kinek volt arra ideje, hogy a fotólaborból ki-be futkozva újból felvegyük őket! Akkor egy kicsit jobb lett a helyzet, amikor áttértünk a színes technikára, mert akkor már a zárt technológia miatt nem kellett belenyúlnunk a vegyszerbe. Az már kellemesebb volt.
De nem volt vészes, sőt az egész labornak volt egy kellemes illata a vegyszerektől, amit tudat alatt a mai napig érzek, őrzök.
Mennyi idő volt, amíg egy negatívból papír kép lett?
Egy-másfél óra. Amikor sikerült lemennem egy órára, az már nagyon jó időnek számított. De akkor már volt olyan, hogy nem szárítottuk meg a negatívot, és úgy, nedvesen nagyítottuk le. Kivettük, lemostuk egy kicsit, aztán be a nagyítóba. Ott megint csak az előhívás, mosás, fixálás, megint mosás, aztán nedvesen futottunk vele a szerkesztőhöz.
És volt olyan, hogy kifutottak a lapzártából?
Igen. Nagyon sok esemény későn volt, öt-hat óra körül. Fél nyolc körül volt a lapzárta, akkor már gyomoridege volt az embernek, hogy időben le tudja-e adni a képeket. Ma már a nyomdában is más az előkészítés, mint régen volt. Akkor egy fémlemezre kellett lemásolni az oldalt, ma már digitálisak a nyomdák is, kitolódott a lapzárta is, rövidültek az előállítási idők.
10
Mennyi ideig él egy negatív, mielőtt használhatatlan lenne?
Attól függ, hogy kezeljük. Ha az ember betartja a kémiai folyamatokat, a mosást és a fixálást, akkor nagyon sokáig. Talán tovább is, mint egy winchester élettartama.
Kiderült, hogy a CD-k sem élnek olyan sokáig.
Hát azokról ne is beszéljünk!
Amikor megjelentek, elkezdtük digitalizálni a beszkennelt negatívot, azoknak a CD-knek már a fele nem olvasható. Azok a képek mind elvesztek.
Annak ellenére, hogy mindig két CD-re archiváltunk, ezek elvesztek. A CD-k optikai módon működnek, ha egy kis prizma már elmozdul, akkor az a jel nem 0, hanem 1 vagy fordítva. Ez a kis hiba elég ahhoz, hogy ezek a lemezek már ne legyenek olvashatók.
Most már két winchesterre mentem az anyagaimat, habár ezeket nem két külön helyen tárolom. Ha földrengés, vagy tűz jönne, akkor biztosan elvesznének.
És volt olyan, hogy fény érte a filmeket, és tönkrementek a képek?
Volt, álmomban. Nagyon sokszor előfordul, hogy erről álmodok, hiszen az ember mindig arról álmodik, amitől tart. Volt olyan, hogy kinyílt egy ajtó, miközben a negatívokat hívok elő, borzasztó érzés. Kivert a veríték az ágyban.
Amitől még félni szoktam, az az, hogy elkések egy eseményről. Egyetlen egyszer késtem el, akkor is csak azért, mert rossz helyszínt kaptam. De egyszer olyan is volt, hogy rossz időpontot kaptam, egy héttel korábban volt az eseményt, mint amiről engem tájékoztattak.
Régebben a munkatársak közötti kommunikáció is nehezebb lehetett.
Ó, hogyne! Minden reggel értekezlettel kezdtünk, amikor én lettem a rovatvezető, akkor az értekezlet alatt nagyjából be is lőttük az eseményeket, azt is, hogy milyen képek készülhetnek itt, és, hogy ezek a képek a lap melyik részére kerülhetnek majd.
De kommunikálni már nem nagyon lehetett, ha valaki elindult. Nem volt olyan, hogy utánunk telefonáltak, hogy közben még ide-oda menjünk. Az első választásokkor jöttek be ezek a radiátor méretű mobilok, akkor kaptunk mi is egyet, de hál’ Isten, nem nagyon csörgött. Miután elterjedtek a mobilok, akkor már sejtették a kollégák a csörgés hallatán, hogy valahova kell még menniük. Megvolt az előnye is, hátránya is, több munkát kaptak a fotósok, akár út közben is.
Egy időben próbálkoztunk a csipogóval is, ha az szólt, akkor keresni kellett egy telefonfülkét, és fel kellett hívnunk azt a számot, ami megjelent rajta.
Egy idő után aztán már otthon is úgy berendezkedtem, hogy onnan is el tudjam küldeni az anyagaimat. Ha nem én voltam az ügyeletes hétvégén, viszont akkor is közbejött valami, de legalább Sárvárról el tudtam küldeni a képeket. Volt laborom, utána szkenner meg számítógép, mindenféle digitális kütyü.
És közben végig Sárváron lakott?
Igen, mindennap bejártam Szombathelyre. Terhes volt az az időszak, de az alatt a húsz perc alatt, amíg hazaértem, kiszellőzött a fejem.
Ügyeletesként balesetekhez is kiszállt?
Általában mindegyik tűzhöz, balesethez, katasztrófához engem riasztottak. Nem számított, hogy ünnep volt vagy vasárnap vagy családi vacsora, indulni kellett. Minden út menti keresztről tudom, hogy milyen baleset történt ott. Puskás Tivadarral egyszer pont erről beszélgettünk, mert ő meg mentősként szokott látni a baleseteknél. Mindegyikünk tudott minden balesetről. A legszörnyűbb ilyen 1991-ben egy húsvéti napon történt. Egy öttagú család halt meg, köztük egy ötéves kislány is, aki pont annyi idős volt, mint az én kislányom akkor. Az egy borzasztó nap volt.
10
Szinte éjjel-nappal csörgött a telefon, nem tehettem meg, hogy nem veszem fel. Akkor egész más volt a rendszer, a kiépített kapcsolatok is működtek, több helyről szólhattak, nem csak a szerkesztőségből – és ezt meg kellett becsülni. Most, úgy tudom, ez már nem működik, sokkal nehezebb a helyzetük a kollégáknak manapság.
Ezeket hogy lehet feldolgozni?
Sehogy.
Az ember lehet, hogy pillanatnyilag túlteszi magát rajta, mert jön az újabb baleset, tűzeset vagy katasztrófa, az újabb sokk, ami miatt az hiszi, hogy a régi kitörlődött. De nem.
Mostanában vannak olyan álmaim, amikor előjönnek baleseti helyszínek, sűrítve, egy helyen az összes. Az ember azt hinné, nem is emlékszik rá, de minden részlet előjön. Ezek elraktározódnak valahol, panganak, és később felszínre törnek. Borzasztó dolog.
Mik azok a történeket, amelyek magával maradtak?
Kétszer voltunk a délszláv háborúban, Romániában is jártunk a forradalom idején, segélycsomagokat is vittünk. Ez még a Térképes időszakban volt, riportra készültünk, de ha már úgyis mentünk, megpakoltuk a kocsit minden olyannal, amit kértek. Egészségügyi csomagokat vittünk, tele volt az autó. Előtte lévő éjszaka nem tudtam aludni, végig hallgattam a híradásokat, akkor éppen azt mondták, senki se induljon útnak, orvlövészek vannak Romániában. De nem mondtuk le az utat, egy konvojhoz csapódtunk a határon. Nagyon hideg volt, le voltak fagyva az utak, az egyik autó bele is csúszott az árokba.
Ki kellett szállnunk, hogy segítsünk rajta, akkor mindenki attól tartott, hogy jönnek az orvlövészek. Végül sehol, semmi nem volt.
Elmentünk, megcsináltuk a riportot, leadtuk a segélyszállítmányt, majd visszaértünk úgy, hogy nem volt semmilyen gubanc. De ki tudja, mi történhetett volna.
A délszláv háború már húzósabb volt, oda még szegény Angyal Lacival mentünk. Út közben rengeteg anyagot vettünk fel a háborúval kapcsolatban, olyan falvakon mentünk keresztül, amiket teljesen szétbombáztak. Ljubljanában kellett bemennünk az amerikai parancsnokságra, hogy bejelentkezzünk és elmondjuk, mik a terveink, miért érkeztünk. Olyan kérdőíveket kellett kitöltenünk, hogy kit értesítsenek, ha baj történne velünk, mi a vércsoportunk, elmondták azt is, hogy nehogy letérjünk egyetlen kijelölt útról sem, mert minden alá van aknázva, sok a fel nem robbant bomba. Akkor jutott eszembe, hogy te jó Isten, hol mászkáltam én a szétbombázott falvakban! Akkor láttam a háború borzalmait élőben, ami most Ukrajnában valószínűleg ugyanúgy meglehet. Borzasztó a háború.
