A Volodimir Zelenszkij jelenlegi ukrán elnök főszereplésével készült 2015-ös, A nép szolgája című politikai szatírasorozatot a háború nyomán szinte minden nyugati országban leadják. Magyarországon az RTL Klub sugározza.
A sorozat indító cselekményszála egy „fordított őszödi beszédre” épül.
A belpolitikában teljesen ismeretlen történelemtanár, kollégájával beszélgetve, magából kikelve, nagyokat káromkodva szidja az ukrán közélet lesújtó állapotát, szereplőit. A pedagógus őszinteségi rohamát az egyik tanítványa videóra veszi, és megosztja az interneten. De míg Gyurcsány Ferenc népszerűsége hatalmasat zuhant az eléggé szabadszájú beszéde után, Vaszilij Petrovics Goloborodko épp ettől válik menővé nemcsak tanítványai, de a lakosság körében is.
Utólag már nehezen rekonstruálható, hogy Zelenszkijnek (aki nem egyszerű színész volt, hanem a sorozatot gyártó Kvartal 95 produkciós cég és stúdió tulajdonosa), vajon csak út közben, spontán jutott eszébe, hogy a fikcióból politikai akciót, valóságot és faktumot csináljon, vagy eleve úgy indult a dolog, hogy őt akarták a támogatói ezzel a sorozattal „felépíteni”.
Akár így, akár úgy történt, a sorozat, ahogy a belőle kinövő kampány is profi munka. Az indító jelenetben már külsejükben is visszataszítóra maszkírozott oligarchák egyezkednek, tanácskoznak, kiből csináljanak ukrán elnököt. Ehhez képest valahogy mégis az esendő, csetlő-botló, vicces helyzetekben szimpatikusan lábatlankodó kisember, a „nép szolgája” lesz a befutó. Aki olyan gyarló, tökéletlen, s mégis annyira rokonszenves, hogy akár mi is lehetnénk.
Fotó: IMDb
Mert magunkra hajlamosak vagyunk így gondolni, ezért szívesen azonosulunk az ilyen figurákkal.
Zelenszkij, mint karakterszínész, kétségtelenül nagyon is szerethető figura. De a sorozat első két epizódját megtekintve akaratlanul is felmerül a magamfajta szkeptikus, cinikus újságíróban: vajon Zelenszkij tényleg ilyen? Vagy az elnöksége is csak egy alakítás?
Nem vitás: a sorozatot a tévé-, és mozicsatornák programjára tűző ukrajnai háború olyan légkört hozott létre szerte Európában, (de a tágabban vett nyugati civilizációban is), hogy tíz-, és százmilliók (köztük e sorok írója) egyszerűen hinni akarnak Zelenszkijnek.
Az autoriter Góliát seregeivel dacoló nyugatias, fiatalos Dávidról valahogy nagyon jólesik azt gondolni: ez tényleg egy becsületes srác a szomszédból, aki nem olyan, mint a többi. És annyira jó lenne, ha ez néhány év múlva már nem csupán remény volna, hanem bizonyossággá, ténnyé fejlődne.
A háború, a vészhelyzet most elfedi a szkepszist, a sokkoló pusztítás, az országra törő megszálló láttán szinte reflexszerűen megszavazzuk neki ezt a bizalmat. Hogy a remélhetőleg Ukrajna és a Nyugat által megnyert háború után a romokból az általunk vágyott újat építi fel, s nem azokhoz megszokott mintákhoz tér vissza, amelyek ebben a térségben szinte determinálják, hogy nem, nem lehet más a politika. Csak olyan, amilyen eddig volt.
Fotó: RTLMost
A bennünk lévő kétkedő ilyenkor feleselni kezd, mondván: hisz a kampányban minden politikus azt mondja, ő a nép szolgája, aztán a hatalomban azt várja, hogy a nép szolgálja (ki) őt. Ebben persze a nép is ludas, a nép, vagyis az átlagszavazó, amely egyfelől olyan nagyon tudja egészében, általánosítva utálni „a” politikát, ”a” politikusokat, másrészt viszont a feltűnő ügyeletes messiásokért, politikuscelebekért a maga véleménybuborékjában oly szektás hevülettel tud rajongani. Hogy aztán, kritikátlan hitében csalódva újból keserű, frusztrált politika-, és politikusellenes dacban keressen vigaszt a következő „megváltó” feltűnéséig.
Talán itt van a megfejtés. Megtalálni az egyensúlyt, a középutat. Kevésbé kéne hinni a politikusokban, aztán viszont kevésbé csalódni bennük. Helyén kezelni őket, annak látni, akik és amik. Nézzük például a politikai hívők imádatának két legnagyobb hazai tárgyát.
Az elmúlt nyolc év annyiszor kiátkozott emberét, az Őszödbe (vagyis az ő keresztútjába) belebukott, politikai tetszhalálig jutó, de aztán feltámadt Gyurcsány Ferencet, akit rajongói ma ugyanúgy (sőt még nagyobb hőfokon) imádnak, mint a fénykorban. Vagy az elmúlt tizenkét év hősét, Orbán Viktort, akit a vereségek, kudarcok szintén csak erősebbé tettek, s akit a politikai szektává vált pártegyházában már csak hódolat illet, bírálat nem.
Valaha, a rendszerváltás alatt és utána is sokáig Orbán és Gyurcsány is olyanok voltak, mint ma Zelenszkij, s az általa életre keltett Goloborodko.
Fotó: YouTube
Ifjú titánok, akiktől azt várták: megújítják a pártrendszert, a politikát, a demokráciát, meghaladva a régi szembenállásokat, legküzdve a régi reflexeket, új időknek új dalaival törnek be oda. Aztán ez lett belőlük. Gyurcsánnyal a NER-propaganda ijesztget, mint a múlt emberével, akivel nem előre megyünk, hanem hátra. Ahogy Orbán is olyan kiégett madárijesztővé vált sok egykori szavazójának, aki a múltba (a kádári, szovjet múltba) vinné vissza az országot.
Hogy akkor mi a megoldás? Az nincs. Legfeljebb annyi, hogy én azért nem fogok már soha csalódni Gyurcsány Ferencben (vagy bármelyik ellenzéki politikusban) mert nem is hiszek bennük. Hanem képes vagyok, Károlyi Mihály memoárjának címét idézve, hit, illúziók nélkül is rájuk szavazni. Talán ez kéne. Nem hívőként gondolni a politikára, nem egyházként a pártokra.
Hinni a templomban kell, nem a szavazófülkében.
Senkiben nem szabad hinni a politikában annyira, hogy be tudjon csapni. Kritikus, óvatos bizalommal kell viszonyulni a jövő Zelenszkijeihez. Igenis elfogadni: a politika nem üdvtan, nem abszolút jó, hanem a kisebb és nagyobb rossz, a jó és a rossz kompromisszumok művészete.
S ha ez túl földhözragadt, akkor rugaszkodjunk kicsit el a talajtól. Mi az, amit az illiberális rezsimek annyira gyűlölnek Zelenszkijben? Olyannyira gyűlölnek, hogy a legfőbb illiberális, az eddig általam hideg fejű, dörzsölt sakkjátékosnak, pragmatikus titkosszolgálati embernek ismert Putyin is úgy belelovallta magát ebbe a gyűlöletbe, hogy egy önpusztító, megnyerhetetlen háborút indított ellene, melynek harcmezeje végül az ő rendszerének a temetője lesz.
Fotó: MTI/EPA/Stephanie Lecocq
Ez a dolog az a valami, amit Lovas István nekrológjában írtam meg az Átlátszón 2018-ban. Lovasra emlékeztem, aki már akkor a Nyugat-ellenes, illiberális, unortodox, autokrata rezsimek dicséretét zengte, amikor a Fideszen belül ezt még senki nem akarta vagy merte nyíltan felvállalni. S valljuk be: 2000-2001 körül még se mi, liberálisok, se Orbán nem gondolta volna, hogy egy ilyen rezsim Magyarországon létrejöhet.
De Lovas igen. Nem hitből, ő szerintem nagyon nem volt az a hívő típus, okosabb volt annál. De volt valamije, ami a liberális ellenfeleinek oroszlánrészéből hiányzik. Ez pedig a képzelőerő. A képesség, hogy soha ne vegyük adottnak a status quo realitását, lássuk, hogy
a világ örök spirális körforgás és mozgás.
A liberális értelmiség jelentős része, akármennyire diktátorozza Orbánt, lelke mélyén még mindig nem hiszi, hogy simán túllép bizonyos korlátokat és kereteket. “Na, ezt azért már úgyse meri” Pedig de. Meri. Mindig merészebb annál, mint amit elképzelnek róla. S utána a többiek csak hápognak, nézve, mint hal a szatyorban. Jó tanítómestere volt.
“Mindent elkövetek, aminek elkövetésével megvádol a balliberális sajtó. (Egy sikeres magyar miniszterelnök jövőbeni jelmondata.)” – Ezt Lovas írta még 2002-ben a Magyar Nemzetben.
A liberálisokból most ez hiányzik: a képzelőerő és a kiszámíthatatlanság. Két dolog, amitől egy politikai irányzat veszélyes lehet ellenfeleire
– írtam 2018-ban, Lovas halálakor.
Trumpról is szinte mindenki azt hitte, csak egy bohóc, a Brexitet se hitték el, amíg be nem következett.
Zelenszkijben láttam meg azt, amit már 2018-ban vártam. Az illiberálisok rémálmát. Az embert, akivel nem számoltak. Akiből ki se nézték. Aki a Trump-show liberális verziójának indult szatirikus bohózatból komoly politikai erőt formált. Aki a fikció, a történet, a narratíva varázsát be tudta a tömegekbe vinni és (Marxot idézve) anyagi erővé konvertálni. Aki képes ezeket a rendszereket úgy legyőzni, hogy a saját fegyverüket fordítja ellenük.
Aki jó eséllyel úgy megszervezi az ellenállást, hogy csapást mér a térség legerősebbnek hitt nagyhatalmára. Amely nagyhatalomnak az ereje valójában ugyanúgy a hiten, a látszaton, egyfajta negatív placebohatáson alapult, mint a vudu a Titkok kulcsában.
Ha félsz tőle, akkor hiszel benne.
Putyiból, az autokratikus Oroszországból a tőle való félelmünk csinált örökkévalónak tűnő geopolitikai realitást. Pedig nem az. Zelenszkij bizonyította nekünk be ezt. Akinek volt képzelőereje. Mert nagyot álmodni. Elképzelte, hogy egy olyan, mint ő, elnök lehet. S képes szembemenni a világ legnagyobb oligarchájával, s ellenállni neki. Akkor is, ha tankkokal és bombázókkal jön.
A szerep eggyé vált a színésszel, az alakítás cselekvéssé traszformálódott. Ez az a világi, laikus, hitet nem igénylő csoda, amit A nép szolgája jelent.
Címlapkép: RTLMost
