2022-ben sem maradunk szuperhősök nélkül – ez a rajongók számára remek hír, de bizonyára rengetegen vannak, akik az évek során megcsömörlöttek a képregényadaptációk CGI-ba öntött vizuális cunamijától. Ennek egyik oka lehet, hogy bár mind a Marvel, mind a DC univerzuma szó szerint tonnaszámra önti magából a különböző maskarás jó- és rosszfiúkat, mégis a töredékét sem láttuk közülük ezidáig, sokkal inkább a jól ismert (bejáratott) hősök kapnak központi szerepet a filmvásznon. Jogosan merülhet fel a kérdés: valóban szüksége van a világnak egy hetedik (!) színész által alakított Denevéremberre, és mégis miben tud újat mutatni a korábban látott verziókhoz képest? Erre ad tökéletes választ a The Batman.
THE BATMAN - Main Trailer
It's not just a call... It's a warning. https://www.instagram.com/thebatman/https://www.facebook.com/thebatmanhttps://twitter.com/thebatmanhttps://thebatman.c...
Gotham City, a bűn valódi melegágya: gyilkosok, csempészek és dílerek árasztják el az utcákat, miközben a hierarchia lépcsőjének minden tagját szinte kivétel nélkül belepi a korrupció. Még a város levegője is fojtogató, a maroknyi lelkiismeretes lakó kétségbeesése és a tehetetlensége pedig kézzel tapintható – ez nem az a hely, amit szívesen reklámoznak az utazási irodákban, sőt ha tehetik, inkább említésre sem méltatják. Két éve ebben a magára maradt bűnbarlangban bukkant fel egy rejtélyes igazságosztó (Robert Pattinson), aki előbb üt, aztán kérdez, némaságával és furcsa jelmezével pedig félelmet és bizalmatlanságot kelt nemcsak a bűnözőkben, hanem a rend egyre kimerültebb őreiben, de még az átlagpolgárokban is. Azonban bármennyire is úgy tűnik, magányos hősünk nincs egyedül: Jim Gordon felügyelő (Jeffrey Wright), valamint komornyikja, Alfred (Andy Serkis) segítségével próbál megoldani egy Halloween éjjelén induló gyilkosságsorozatot, a mániákus tettes, Rébusz (Paul Dano) pedig előszeretettel hagy hátra különféle rejtvényeket egyenesen Batmannek címezve.
Fotó: InterCom
Amit elsőként fontos kiemelni, az a már-már torokszorító atmoszféra, ami belengi az egész filmet: a fényképezés, a látványvilág, az árnyékok, a sötét színek és tónusok játéka abszolút funkcionális – nem pusztán díszletként működik (rád nézek Justice League...) – és mesterien komponált, akárcsak Michael Giacchino fantasztikus zenéje; Matt Reeves pedig a legsötétebb noirok reményvesztettségét párosítja az akciójelenetek csontig hatoló, kőkemény realizmusával és a horrorok nyomasztó érzésével. Nem akarok pro-kontra érveket felsorolni a korábbi adaptációk és jelen írásunk alanya között, de az biztos, hogy hősünk eddig messze a legérdekesebben prezentált sötét lovag mind közül – ugyan minden korábbi változatnak megvolt a maga sajátos stílusa, ennélfogva egyformán szerethetők is valamilyen szinten, legyen szó akár a klasszikusan különc playboy-ról (Keaton), akár a realista komolyság hörgő hangú őréről (Bale), akár az egysorosairól és feltűnő mellbimbóiról ismert Don Juan-ról (Clooney), egyikük sem volt ennyire izgalmas, sőt hatványozottan sérült személyiség, és pontosan ez adja Batman legfőbb kvintesszenciáját.
Pattinson ugyanis alig szerepel Bruce Wayne-ként, a játékidő java részében maszkot visel, és nyilvánvaló, melyik szerepben is érzi jól magát emberünk, aki néma megszállottságtól és olthatatlan dühtől vezérelve gondolkodás nélkül szarrá ver minden útjába álló gonosztevőt. Ebben a Denevéremberben ugyanis százhúsz százalékosan dübörög a kielégítetlen bosszúvágy, ám a legbrutálisabb akciójelenet közben is érezzük az álarc alatt megbújó bánatot és szenvedést. Mivel egy kvázi „kezdő" igazságosztóról beszélünk, hiszen csupán két éve püföli az ellent a sötét sikátorokban, ennélfogva gyakran tűnik céltalannak ez a mérhetetlen agresszió, mégis ez Batman legfontosabb eszköze (no meg persze a golyóálló páncél), ettől pedig nem csak a bűnözőkben kelt rettegést, hanem az egyszeri nézőben is. Erre pedig remekül rákontráz a rendezés: a belső monológok, a feketére sminkelt szemek, a zavaros naplóírás mind hozzátesznek ahhoz, hogy egyre jobban elmélyedjünk hősünk elméjében, egy idő után pedig rádöbbenünk, hogy bizonyos szempontból nincs is akkora különbség közte és a sorozatgyilkos Rébusz között.
Fotó: InterCom
Fontos megjegyezni, hogy a filmben mindennek megvan a maga helye, nincs egy csepp sallang vagy üresjárat sem a snittekben, annak ellenére, hogy egy csaknem háromórás darabról beszélünk. Igen, a 175 perces hossz eleinte elrettentő lehet, különösen azért, mert a történet baromira kimért, lassú tempót diktál, ellentétben a többi hasonló játékidővel rendelkező hollywoodi blockbustertől, mégis olyan elemi erővel hat szinte minden egyes képkocka, hogy egy percig sem válik unalmassá a film, a képregényrajongók pedig örömmel fedezhetik fel az alapművekből átemelt párhuzamokat (The Long Halloween, Year One). Emellett külön pozitívum, hogy bár pici spoiler elhagyjuk a Wayne-szülők ikonikus haláljelenetét (utalás persze azért bőven lesz rá), mégis olyan bravúros köntösbe bújtatták a család háttértörténetét, amire még nem volt példa eddig a filmvásznon.
Fotó: InterCom
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Reeves 19-re lapot húzott és bejött neki: hosszú évek után úgy vászonra vinni a sötét lovag történetét, hogy új színt vigyen a karakterbe és a képregényfilmes zsánerbe egyaránt már-már lehetetlen feladatnak tűnt, mégis sikerült megugrani az elvárásokat. A noir és a pszicho-thriller stílusjegyei roppant különleges szájízt adtak a történetnek, a színészi alakítás egytől egyig hibátlan, akárcsak a hangulat és a látvány, ami az első perctől magába szippant és nem is ereszt el a végéig. A The Batman bebizonyította, hogy galaktikus akcióorgia és műmájer világfájdalom nélkül is lehet minőségi, maradandó szuperhősfilmet készíteni – igaz, a szuperhős kifejezés most nem feltétlenül állja meg a helyét, de ezzel az égvilágon semmi probléma nincs.
