Nem vagyunk élvhajhász gázszerelők, sem pályázati pénzt hatcentis kilátókra költő kalandorok. Csupán csak egyszerű szombathelyi lakosok, akik húszéves autójukkal Nyugatra tartanak. Úgy bizony: Nyugatra. Míg surrognak a kerekek a határ felé, szövegelünk a dobozban.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kádár-rendszer, amelyben a jól viselkedő pártonkívüliek (800 ezer tagja volt az MSZMP-nek és azért ez ma is sok mindenre válasz) 3 évente kaphattak útlevelet. Kéket, mert a testvéri, szocialista országokba piros dukált. A kékkel mehettek Nyugatra a szerencsések, vagyis az álmaik földjére.
Nyugaton lehetett például kapni Tobleronét, meg Deep Purple lemezt. Nyugaton nem jött a párttitkár, hogy most már el kell jönni a kommunista szombatra, ingyen dolgozni a pártért.
Nyugaton olyan is volt, hogy azt mondta az ember, amit akart. Ütős volt, hogy nem vitte el a rendőr, mint itthon a Molnár Mikit, az írót. Aki azt mondta, hogy Kádár egy bűnöző és már be is varrták a Csillagba. De azért Kádárnak is voltak erényei, mondjuk, nem szerette Kínát. Erre akkor jutott, amikor elment az albán elvtársakhoz és mindenütt bunkereket látott.
Kádár nem szerette a Nyugatot, de nem játszotta el a hülyét. Tudta, hogy a magyarságot éltető szél mindig onnét fújt és ez nem nagyon fog változni. Na, ebben tévedett.
A magasröptű eszmecserét a bucsui átkelő töri derékba, elő a belépéshez szükséges doksikkal. Tibi kifakad, „a k... életbe, nemtom, hogy most itt van-e az oltási".
Aztán megtalálja, összeáll a kép és az osztrák határőr is: 1 darab nyugati vakcinás oltási igazolás az oltópontról, 1 darab orvosi igazolás, hogy az oltási pontos igazolás igazolt legyen, 1 darab regisztrációs lap. A határőr pedig kikérdez, Tibi szerint „kimaga honnangyütt". Aztán persze kellmég az útlevél, vagy a személyi is. Na, ez így együtt már komplett kormányhivatal.
De aztán átjutunk álmaink városába, Oberwartba (Felsőőr). A pár ezer lakosú burgenlandi kisváros nagy napjait, vagy inkább éveit éli. Nem véletlenül irigységünk tárgya a szuper-pláza (EO) körül alakuló térség. A már most is hatalmas kereskedelmi-szolgáltató komplexum újabb, szintén óriási méretű elemmel bővül. Daruk emelnek betonpilléreket, gyalulják a dombot, átalakul a táj.
Szóval itt lesz Ausztria egyik aranybányája, a Keleti Kapu. Amit a Graz-Bécs közötti „felezőn" alakítanak ki, a jelek szerint jó időre lemondva Szombathelyről (piacként azonban nagyon is számítanak rá, ezzel újabb tőkét vonva el a magyarországi kereskedelemtől). Ez egy átgondolt, sokéves, több milliárd eurós program.
Lényege, hogy az országgal szomszédos határpontokon - a leglátogatottabb térségekben - több százezer (!) négyzetméteres kereskedelmi-ipari-szolgáltatói komplexumot hoznak léte.
És ezzel ki is lövik a határmenti térségfejlesztések nem osztrák célzatú terveit.
Szombathely nem most, hanem 2010 után vesztette el azt a lehetőségét, hogy a Graz-Maribor-Szombathely háromszög meghatározó gazdasági szereplője legyen. Kissé ironikus, hogy most egy pár ezer fős település pályázik erre a szerepkörre.
De vissza a kisemberi látószöghöz. Az EO-ban péntek ellenére alig van látogató. Mindenkin ffp2-es maszk van, ez itt mindenhol kötelező. Mi kuruckodunk egyet, orvosi maszkban virítunk, ránk is szólnak. Nem rendőr, nem biztonsági őr, hanem „a srác a harmadikról". Vagyis egy másik kisember. A mozi még zárva, a magyar lányokkal dolgozó, elegáns pizzéria szerencsére nem. Rendelés előtt regisztrációt kérnek, papíron is. Lényege, ha valami gond lesz, akkor hívnak minket.
Megyünk tovább. Na végre, magyarokba botlunk. Kis szőke hölgy, fiúcskával, mellette magas, napbarnított férfi. Asszonyka kiszól a párjának: „Te, ezek mindig kezet mosnak, ez a mániájuk".
Hogy milyen igazuk van! Nekünk is feltűnik, bárhova megyünk, legyen az kínai étterem, vagy angol vécé, húsban gazdag mészáros, vagy sima butik, mindenhol dupla fertőtlenítő, meg papírtekercs. A cipőboltban személyre szóló cipőkanál – nem vicc! – vagyis vinnünk kell a belépéskor, majd leadáskor azonnal fertőtlenítik.
Tíz osztrák közül nyolc láthatóan betartja a macerás szabályokat. „Kilenc", mondja Tibi, és azt hiszem, igaza van. Kilenc. Lehet, hogy ezért van náluk sokkal kevesebb járványban elhunyt ember, a mi 30 ezres, nyugodtan mondhatni, nemzeti tragédiánkhoz képest?
De hogy már valami negatívum is legyen, üres polcokat veszünk szemügyre. Szó szerint „kifosztják" a boltok azon részeit, ahol a napi jelentős, sokszor ötven százalékos leárazott termékeit árulják. „Korábban", mondja Tibor, „olyan nem volt, hogy ne maradt volna néhány rekesz sör, de most nem maradt".
Bevásároltunk, még meg is tankoltunk, pizzát is ettünk, majd sétáltunk egy nagyot a kisvárosban. „Harminc év, az benne van", nyűgösködik Tibor. „Annyi az előnyük. De mi jobbak vagyunk pálinkában és kolbászban".
Aztán megint Nyugatról Keletre tartunk, feltűnnek a búcsúi ex-FEP fényei. Mármint azé a lámpáé, ami még megvilágítja. Az épület tetején serényen nekibuzdult a fű, a sok esőtől vígan zöldell.
Na, ebben is jobbak vagyunk.
