Október végén lett volna a Vincent van Gogh - Az örökkévalóság kapujában (At Eternity's Gate) című svájci-amerikai-angol-ír játékfilm hazai bemutatója, de mint annyi minden mást, ezt is elvitte a koronás. Nagy kár érte, mert a többször feldolgozott témát szó szerint vászonra festette egy tehetséges rendező és egy zseniális színész. Szerencsére az interneten elérhető a 115 perces alkotás, amely lenyűgöz képi világával. Így nem vitás, a mozivásznon is látnunk kell majd.
„Én vagyok az, akinek döntenie kell, hogy most innen kimehet, vagy sem", mondja a pap az elmegyógyintézet ősz-sárga parkjában egy égő szemű férfinak. „Miért fest ilyen... ilyen ördögi tájakat, meg akarom érteni... Talán mert Isten büntette?". A férfi bólint. „Igen? És mivel?" – „Tehetséggel, atyám, felemésztő tehetséggel... Még nincsenek közöttünk, akiknek festek, az én világom messze van".
Megdöbbentő a hasonlóság a színész és a festő közöttEz az egyik erős párbeszéd a Julian Schnabel rendezte filmben, ahol a posztimpresszionizmus legnagyobb alakját, Vincent van Gogh holland festőt Willem Dafoe személyesít meg. Van Gogh az a művész, akiről még az is hallott, aki festmények közelében sem járt. Az ok a különösen zaklatott, tragikus élete. Ő az, aki mindmáig a legsebesebben alkotott - 80 nap alatt 78 festményt készített el öngyilkossága (?) előtt. Ő volt az, aki rátámadt barátjára, Paul Gauguin-re, annak távozása után pedig engesztelésül levágta a saját fülét. Nem ritkán földet szórt az arcára és sírt az ömlő napfény láttán.
Többször került elmegyógyintézete és csak szerető öccsének, Theonak köszönhette, hogy egy Provence-i kisvárosban, Arlesben lakhatott, dolgozhatott. Itt készítette legtöbb „fényből pompázó" művét. A főszereplő Dafoe hasonlósága a festőhöz megdöbbentő. Ahogy életre kelti a figurát és ahogy átéli, mimikával leköveti az élet harsogását, a természet ölelését, az nem kis színészi teljesítmény (az alakításért Oscar-díjat kapott). De a legmegdöbbentőbb az az érzelmi vulkán, amit Dafoe ránk szabadít és ami tépelődésre késztet.
A film nagyon is a mának szól. Mi máskor lennének például aktuálisak az alábbi felvetések, ha nem most, egy világjárvány pusztító hatásait megélvén? A vívódó művésszel együtt kérdezzük: mi végre az élet, mi az értelme? Miért oly' rövid az öröm, a boldogság, miért oly' gyötrő a jövő? Vajon a tehetség adomány, vagy büntetés? Miért fájdalmas az, ha a széppel szembesülök? Vajon az a mulandóság maga? A festőművész romló idegállapota megsokszorozta a lét nagy kérdéseinek súlyát, ugyanakkor olyan színérzékenységre tett szert, ami máig példátlan a festőművészetben (lásd: a sárga piedesztálra emelése vásznain).
Paul Gauguin (Oscar Isaac) és Van Gogh (Willem Dafoe)Alkotói és emberi tragédia sűrűsödik, fonódik és tombol a festő sorsában. A rendező a lelki zaklatottságot a kamera szüntelen billentésével, mozgatásával, alsó pozícióival éri el. Igaz, néha zavaró ez a megoldás, de a fontos párbeszédeknél (például Gauguinnal a művészet értelméről) ezt mellőzi. A rendező operatőrével a festő szemén át láttatja a dél-francia tájat: a zöld dombokat, suhogó nádasokat, búzamezőket, sárga napraforgótáblákat, csillogó tócsákat, zölden sóhajtó erdőket.
Ha csak a film képi világát vesszük, már az jóval több, mint az eddigi Van Gogh-filmek összessége. A zseni csupán 37 évet élt, de görcsbe rándult tájai, a fák, a hidak, az átereszek, a búzamezők fájdalmasan szólítják meg úgy a nézőt, hogy közben gyönyörködtetnek. Nos, ezt a kettősséget élhette meg a holland piktor, - ez filmes telitalálat.
Van egy, úgymond, ütős slusszpoénja is Schnabel filmjének.
Látványos a film képi világaMint tudjuk, Van Gogh csaknem ezer festményt jegyzett, ennek nagyobb része azonban megsemmisült, főleg az kortársi ostobaság révén (kidobták, eltüzelték, vakablaknak használták, gabonát mertek vele stb). A kisvárosban, ahol festett, a kocsmárosné egy üres albummal ajándékozta meg.
A festő ezt később tele skiccelte. Halála után az album visszakerült a nőhöz, aki polcra tette, a kocsmai kimutatások közé. Ott is maradt, 126 évig. Hihetetlen, de tény, hogy 2016-ban bukkantak rá. Részben ez adta a film ötletét: a feledés és az örökkévalóság dinamikus duettje.
Van Goghnak minden kétsége ellenére az utóbbi jutott.
