Azt mondják, az az igazán jó film, ami már a kezdetnél előhoz belőled valami személyeset, ami a cselekmény során egyre fokozódik. A Toxikoma esetében velem pont ez történt. Néztem, ahogy a drogról való lejövetelének történetéből mozinyersanyagot kanyarító Szabó Győzőt alakító Molnár Áron a koncert után belövi magát a WC-ben. Ahogy elővarázsolja a heroinos pakkot, a tűt, az érszorítót, a fecskendőt, a kanalat, az öngyújtót, a cuccot, és egy zsonglőr ügyességével beviszi a szervezetbe.
Rögtön az villant be, hogy én tutira nem lennék képes rá, biztosan elbénáznám. Oda is súgtam a nézőtéren mellettem ülő nejemnek:
Ugye tudod, hogy ezt neked kéne belém lőnöd, ha úgy alakulna?
Rezignáltan bólint, nem újdonság számára, hogy hírhedten rosszak a motorikus képességeim, a cipőmet se tudom rendesen bekötni. Anno, az epeműtétem után a trombózis elleni injekciót magamnak kellett beadni, az is nagy kihívás volt, pedig ott a vénámat nem kellett előugratni, nyílt lángot használni meg pláne nem.
Pörög tovább a mozi, és ahogy Csernus doki kezelésbe veszi Győzőt, rájövök: mégsem a kézügyességem hiánya volna a legfőbb akadálya annak, hogy heroinfüggő legyek. A pszichiáter egy nagyon vizuális hasonlattal jellemzi a függővé vált színész karakterét. Megkérdezi tőle, ha egy ketrecbe zárnák, s mellette feküdne az alvó tigris, rálépne-e a farkára? Győző azt feleli, ő bizony rá.
És ha tigris nem ébredne fel, rálépne-e újra?
– kérdezi a doktor.
Fotó: Toxikoma Facebook-oldal
Csernus szerint Győző olyan típus, aki addig lépeget rá a vadállat hátsó részének végére, míg az egyszer felébred, és széttépi. Merthogy ilyenek a keménydrog-függők. Mind azt gondolja: ő erősebb, mint az anyag, amit belő magának. De végül mindig a szer kerekedik felül.
Lehet, hogy itt a megfejtés, hogy én miért nem jutottam erre a sorsra. Soha nem éreztem magam erősnek. Vagy erősebbnek, mint a többiek. Már az iskolában is inkább engem vertek meg, mint én másokat. Szóval én tudtam: egy heroinhoz mérhető cucc biztos lenyomna. Aki nem szokik rá valamire, gyakran jobbnak, különbnek, felelősségteljesebbnek érzi magát annál, mint aki rászokott.
Én nem így látom: valószínűleg inkább csak túl gyáva voltam hozzá. Egyszerűen féltem a következményektől, hogy vajon mit hozna ki belőlem? Nem morális vagy elvi akadályai voltak nálam ennek. Soha nem tartottam, és most sem tartom bűnnek, ha valaki tudatmódosítót használ. Bizonyos szereknél a legalizálás, másoknál a fogyasztói dekriminalizálás és ártalomcsökkentés híve vagyok. Szóval nem azért nem lettem drogfogyasztó, mert elítélem vagy ilyesmi.
De térjünk vissza a filmhez.
Győzőnél belövés után zsinórban, hosszú, tömött sorokban jönnek a flash-ek, mint a parancsolat. A budi csempéi úgy mozognak, akár egy vertikális tolóajtó, mintázatok futnak a tudatképernyő monoszkópján, a drogos bulin a mennyezeten át leszakad az égbolt, és bezúdul az eső, minden csepp útját követheti a szemünk, a vidámparki kisvonat prizmásan csúszik önmagába, mint egy harmonika.
A folyóban, amibe Győző heroinmámorban félig elmerül, úgy, hogy a vízükör kettévágja az arcát, a felszín alatt rész mintha a belsőjét tükrözné vissza.
Nézem a Szatmári Péter operatőr által teremtett képeket, és olyan ismerős az egész: most is az zakatol bennem, hogy átéltem már hasonlót. Mi az ijesztőbb: ha valakinek a herointól lesznek ilyen látomásai vagy ha anélkül is efféle ugrik elő neki?
Nálam ilyesmit hozott ki egy szimplának tűnő fájdalomcsillapító, a Xilox. Mikor bevettem, szinte azonnal hallucinációkat idézett elő. Utólag olvastam a betegtájékoztatóban, hogy van egy nagyon ritka, tízezer emberből kevesebb, mint egynél tapasztalt mellékhatása: látási rendellenességet, valamint agyműködési zavart okoz. Abnormálisan kiélesítette a látásom, hihetetlenül kihozta a külvilág részleteit.
Mikor az utcán vagy otthon jön elő az ilyesmi a gyógyszertől, még hagyján. De ha egy goabulin, na, az durva tud lenni.
Mondjuk a kentaurhatás. Egy szék, valamint a mellette cserépben lévő növény egy ülő emberré alakul át, aztán ismét visszavált eredeti alakba. Egy mellettem táncoló ember összeolvadt a rajta lévő hátizsákkal, valamilyen hibrid lénnyé transzformálódva. Egy lány nevetése leszakadt az arcáról, s önálló életre kelt, mint egy semmiben lebegő horrormaszk.
Egy gazdátlan, elhagyott, mozdulatlanul álló pohár, a tartalmával, s a benne lévő szívószállal a hanghullámok ütemére váratlanul táncolni kezdett. Egy fénycsík a padlón lepkévé transzformálódott. Az egyik srác szertefoszló, felbomló arccal jött be a látómezőmbe: molekulákra hullottak szét a vonásai. Előfordult a jamais vu, a déja vu fordítottja is: teljesen ismeretlennek láttam ismerős helyeket, arcokat.
Volt idő, amikor otthonosan mozogtam a pszichedelikus trance szubkultúrában, nem sok goabulit hagytam ki. Még riportot is készítettem az ott használt tudatmódosítókról. Meg konferenciát csináltam a drogoról. De a fentiek ismeretében aligha meglepő, hogy nem nyúltam keményebb vagy rizikósabb cuccokhoz. Nemhogy a goás világban nemigen használt heroinhoz, de az ott igencsak forgó LSD-hez sem.
A Xilox mellékhatása után egyszerűen féltem: ha egy átlagos gyógyszer ezt hozza ki belőlem, vajon mit idéznének elő a keményebb illegális szerek, amiknek még betegtájékoztatója sincs? De jobb ember vagyok én ettől, mint Szabó Győző? Hogy én voltam a tízezerből az egy, akinek nem kellett heroin a durva flash-ekhez, ezért el sem jutott odáig?
Nézzük inkább tovább a filmet: Győző visszaesik, s belőve, drogmámorban szexel Csernus doki irodájában egy heroinos sorstársával. Meg a junkie-tanyaként működő lakásban is ott közösülnek a függők nyilvánosan, a többiek előtt. Szex és drog többnyire kéz a kézben járnak a filmekben.
Fotó: Toxikoma Facebook-oldal
De nem az enyémben. Ha magyarázatot akarunk, Győzővel ellentétben én miért nem léptem tovább a drogok terén, hát ezért. Füves cigit egyszer szívtam szex közben. Pontosabban két aktus között. A kontraszt szemmel látható, a hatás szinte azonnali volt: olyan diszfunkciót, merevedési zavart okozott, hogy azóta nekem minimum egy AK-47-est kéne a halántékomnak szegezni, hogy egyáltalán ránézzek egy spanglira.
Hülyének, lúzernek, meg kirekesztettnek éreztem magamat, hogy mindenki más tök jól érzi magát betépve, én meg olyan elcseszett vagyok, hogy ezt is rosszul csinálom.
Pedig tényleg úgy igyekeztem, hogy ha már drogos nem tudok lenni, akkor legalább az alkoholizmus összejöjjön.
A Toxikomából az egyik kedvenc jelenetem lesz az, mikor a pszichiátrián céges buli van, mindenki piál, a Csernus doki meg ettől annyira kiborul, hogy elkezd üvölteni, hogy az addiktológián vagyunk, milyen példát mutatunk ezzel? És tökre igaza van: az átlagmagyar mentalitás egy darabja villanik fel itt, mely egyik kezével Börtönbe a drogosokkal! feliratú transzparenst emel, a másikkal pedig épp seggrészegre iszza magát.
A szociális ivás a kapcsolatok cementje. Jó, Csernus kollégái börtönbe talán nem küldenék az ápoltjaikat, de egyikük (Csernus be is szól neki) úgy beszél róluk, ahogy az állatgondozónak se kéne a majmokról.
A film eme jelenete döbbentett rá, mennyire elcseszett vagyok. Az emberek jelentős részénél legalább úgy van, hogy kezdetben azért jó hatással van rá a pia, drog, bagó, miegymás, csak utána jönnek a kellemetlen dolgok. Nekem ez soha nem jött össze: ittam, cigiztem, aztán a többiek arcát figyeltem, mit kéne éreznem, hogyan is kéne ettől feldobva lennem? De csak szarabbul lettem.
Nem adtam fel, évekig próbálkoztam szívósan, míg rájöttem: nekem ez nem megy. Nem is bírom, nem is szeretem. Csak ismét feltenném a kérdést, amit a film generált bennem: most legyek erre büszke? Az az én érdemem, hogy gyáva vagyok rászokni ezekre, vagy simán alkatilag nem bírom?
Szegény Győzőn már az elején megeshet a néző szíve. S egyúttal saját magán is. Mert az emberek jó részre nagyjából ugyanúgy áll a szenvedélybetegségéhez, mentális anomáliájához, mint hősünk, mikor először felkeresi Csernus dokit.
A pszichiátert filmvászonra dobó Bányai Kelemen Barna amúgy egész jól adja a nárcisztikus, istenkomplexusos faszt, az életközepi krízises pasit, valamint az orvosvilágnak a celebuniverzum fekete lyuka által beszippantott különcét, s ezek mögött az embert.
Győző is azt kéri a fehérköpenyes istenpótléktól, mint előtte annyian: doktor úr, adjon valamit, amitől jobban leszek, ami lehoz erről a dologról. A doki ad is rá ellenszert, de figyelmezteti Győzőt: ez a hatóanyag nagyon durva. De ő nem hallgat az orvosra: neki nem kell terápia, a gyógyszerrel simán lejön a heroinról.
Az ezután következő jelenetet kötelezően levetíteném mindazoknak, akik az élethossziglani terápia, az önmagunkkal való végtelenített szembenézés helyett (mert gyógyult drogos nincs, ahogy gyógyult depressziós sem: csak tünetmentes) kizárólag a farmakológia istenétől várják a megváltást.
Győzőnk keménykedve (azt hiszi, nemcsak a drognál, hanem az ellenszerénél is erősebb lesz) egy slukkra lehajtja a fiolát. A bejáraton még kijut, de a parkban leveri a víz, aztán a földre borulva összefossa magát. S ott reszket szaros gatyában, amíg a Csernus által hívott ápolók össze nem kaparják.
Végül is ugyanez a nadrágba szarós folyamat megy végbe mindenkinél, aki szenvedélybetegségéből, addikciójából, lelki bajából a gyógyszerfüggésben látja a kiutat. A Rivotril meg a Frontin is ezt művelik, mint Győzővel a heroinmentesítő szer. Csak lassabban.
A moziból hazafelé baktatva a nejem kénytelen végigszenvedni a filmről előadott monológomat. Miszerint rádöbbentett arra, amit már eddig is tudtam: hogy én is függő vagyok. Csak én nem a drogtól, a cigarettától, az alkoholtól, a szerencsejátéktól vagy a gyógyszerektől függök.
Nem azért nem lettem függő ezektől, mert jobb ember vagyok, felelősségteljesebben gondolkodom, nagyobb az akaraterőm.
Csupán befostam (ha nem is úgy, mint Győző az OPNI udvarán, de majdnem.)
Atttól, hogy ezek a függőségek kioltják azt, amitől én függök. Kaphattam volna gyógyszert a mániás depresszióra, de nem kértem. Mégpedig azért, amit Henri Loevenbruck a mentális elváltozással diagnosztizált főhős szájába adva olyan remekül leír a Kopernikusz-szindrómában:
A gyógyszerek sokat javultak az idők során. Nem úgy a betegségem. Megtanultam együtt élni vele, ahogy az antipszichotikus szerek mellékhatásaival is: súlygyarapodás, apátia, a többi ember tekintetének kerülése, csökkenő nemi vágy...Az apátia végeredményben segít elfogadni az összes többit. És segít abban is, hogy az ember felhagyjon a hadakozással.
Hát ezért nem nyúltam a pirulák után. Hogy konkrétan miért? Segítek: nem a súlygyarapodás riasztott vissza. Magamban el is könyveltem, hogy szexfüggő vagyok. Vagy legalábbis jobban ragaszkodom a nemi élethez azoknál, akik ilyen súlyú depressziónál már gond nélkül beszedik azokat a tablettákat úgy is, hogy esélyesen szögre akaszthatják a libidójukat.
S rögtön mellé tehetik a kreativitást is. Amiből nekem amúgy sincs annyi, hogy pazarolhassam.
Nem mintha elítélném azokat, akik beszedik a pirulát. Az élet arról szól, hogy meghozhatjuk a saját döntéseinket. S önmagában attól, hogy a megismételhetlen énünk ebbe vagy abba az irányba visz, még nem leszünk jobb vagy rosszabb emberek. Számomra ez a film tanulsága, ha már a cikk végén le kell írni valami ilyesmit.
