Éppen 30 éve, hogy az egykori szombathelyi cipőgyár privatizációja után 1990-ben megalakították a MSC Marc Hungary Kft.-t. Az akkori divatnak megfelelően vegyes vállalatként, 50 százalékos svájci és 50 százalékos magyar tőkével. Tudni kell, hogy a szombathelyi állami gyár addig szovjet exportra épült. A svájciak jöttével élt a remény, hogy a minőségi, nyugati piacok felé is nyithatnak.
Baljós előjel árnyékolta be a privatizációt, mivel nem sokkal előtte tűz ütött ki a gyárban, súlyos károkat okozva. Ennél még nagyobb hibaként a cég új stratégái hagyták veszni az ex-szovjet piacokat. Amikor erre rájöttek, már késő volt. De még így is kellettek a vasi cipők. Ezt jelezte, hogy 1992-ben 95 százalékos részesedést szerzett a svájci csoport a cégben.
A cég akkor volt csúcson, amikor tizenegy telephelyén Vas, Zala és Győr-Moson-Sopron megyében, összesen 2700 embert foglalkoztatott. Ide tartozott a szombathelyein kívül a körmendi és az őriszentpéteri gyár is. Utóbbi státusza különleges volt, mivel vezér szereppel bírt a térségi foglalkoztatásban.
Ha valaki Körmend felől érkezik a kisvárosba, jobbra egy éttermet, balra pedig egy fűvel-fával övezett, elhagyott emeletes épületet lát. Amiről még így is lerí, hogy szebb időket látott. Ez volt a fénykorában több mint 300 munkást foglalkoztató, MSC-Marc Őriszentpéteri Cipőgyár irodaépülete.
„Több műszakban dolgoztunk, én Pankaszról jártam be. De jöttek a szép, fiatal lányok, valamint a gyermekes családanyák a gyárba Ispánkról, Szattáról, Szalafőről, Nagyrákosról, Viszákról, Iváncról, de még a zalai Kerkafalváról is. Őri volt a bázis, a munkásjáratok már hajnalban dübörögtek a falvak utcáin. Összeszedték az embereket hol nappalos, hol éjszakás műszakra", emlékezik a már nyugdíjas Imre, aki a gyártósort kiszolgáló technikai részlegen dolgozott. Szerinte „addig volt jó világa az őrségi munkásnak, amíg ment ez a gyár".
A cipőgyár valóban meghatározta a város és az egész Őrség (könnyű)ipari arculatát. Ha piciben is, de az évek során munkás-közösség kovácsolódott. Olyan, amely összetartott, jó minőségben dolgozott. Nem csak a pénzért, hanem az önbecsülésért is: „Rossz munkát nem adunk ki a kezünk alól" – ez volt az elvük.
Plusz hozadékaként kialakult egyfajta munkakultúra is, amit ha tovább vihettek volna, egészen más irányt szab az őrségi foglalkoztatás térképén. Volna, mert a gyár sorsa az 1990-es végére kérdésessé vált. A piacok beszűkültek, megjelent az olcsó ázsiai áru, a kínai cipő. Ezzel árban (és bérben) nehéz volt versenyezni.
Mégis úgy tűnt, a helyzet legalább is áthidalható, idő nyerhető a megerősödésig. Az őriszentpéteri cipőgyár fenntartásához 2003-ban az akkori munkaügyi miniszter, Burány Sándor a térség válságkezelő programjának részeként- munkahely megtartás címszóval - 100 millió forint támogatást nyújtott (mai árfolyamon ez kb. 1 milliárd). Így egy ideig még készíthettek cipőt az egyébként foglalkoztatási szempontból máig hátrányos helyzetűnek számító Őrségben.
A svájciak a piaci nehézségek miatt előbb 560, majd újabb 330 embert bocsátottak el szombathelyi üzeméből. A körmendit bezárták, csak az őrségi maradt állva. Nem sokáig, mert a cég becsődölt, fizetésképtelenné vált. A legvégén az akkor hatalmasnak számító, 170 milliós összeggel tartoztak munkásainak, s ez meghaladta értékesíthető vagyonuk összegét. Végül az őrségi gyártósorra is rázuhant a csend.
Az épületek új gazdára találtak. Kis cégek jöttek bérlőként, rebesgették, hogy beindulhat egy „sokakat" foglalkoztató török üzem, ami papírzacskókat készítene. A lehetséges opciók, vagy inkább pletykák között szerepelt egy idősotthon kialakítása, valamint a gyár luxus nyaralóvá való átépítése. Aztán mégis akadt vállalkozó, beindulhatott a műanyag-nyílászárók készítése. De nem sikerült a megkapaszkodás.
Végül egy szabászkés-üzem maradt, amely eddig fizette az esedékes iparűzési adót. Ottjártunkkor, hétköznap, viszont nagy volt a csend, s bár az egykori gyár ma is jó állagú, a fű lassan benövi a parkolókat, az épületek környékét. A helyi önkormányzatnak nincs köze az objektumhoz, s bár korábban születtek tervek a közös hasznosításról, ez azonban nem jött össze.
A harmincadik évfordulón távolodó és halványuló emlék a vasi cipőgyártás, már ami a nagyüzemi szintet illeti. A MARC szombathelyi gyárát úgy átépítették, hogy alig ismerni rá, a körmendi dózerolás előtt áll. Hogy mi lesz az őriszentpéterivel, az a jövő titka.
