A restiben papa vasutasbarátaira, pontosabban a hangoskodó és malackodó barátok “térgyekalácsára” emlékszem csak - mert addig értem fel kábé - , meg a kávéillattal keveredő cefre- és felmosószagra, az indulásra, mert kezemben egy olvadó utasellátócsokival már hajoltam is ki a villamos ablakán, de csak vigyázva ám Zsoltikám, mondta nagypapa, aztán máris rohantunk őrült sebességgel - valószínűleg nagyon lassan, csak az emlékeim itt is csalnak - végig a Széll Kálmánon (kicsit régebben: Sztálin utcán), de mielőtt frontálisan ütköztünk volna a részben elátkozott, részben meg a világ leggyönyörűbb Nagyszállójának nevezett épülettel, már száguldottunk is tovább, a fedélzeten gondterhelt arcú emberekkel, akik a Bajcsyn (ma Király) aztán mind vidámabbak lettek kicsit, mert már közel volt a Fő tér (akkor Köztársaság, eleinknek meg Piac tér). Én azért leszálltam volna simán az Arany János Könyvesboltnál is, ha lehetett volna, mert már akkor az volt a kedvencem, kincskereső voltam a polcai között, kisködmön nélkül, de ezen nem tudtam tűnődni eleget, mert beértünk a Legát ház mellett a legsnájdigabb térre ever, és igen, felfoghatatlanul sok fa volt, erdőnyi, s volt, hogy leszálltunk és bújócskáztunk a bokrok aljában, nagypapa talán még sakkozott is - vagy kártyázott? - is a haverokkal, vagy fagyiztunk a Gombában, vagy utálatos Trapper-farmert meg fehér inget válogattunk a Kőszegi utca sarkán, de vásárolni már akkor is kevésbé szerettem, mint villamosozni.
A BM-klub mellett elhaladva Feri papa megátkozta Kun Bélát, meg az erkély helyét, ahonnan szónokolt ’19-ben “az az utolsó”, ezt mondta, mert nagyapám nem igazán szerette a kommunistákat, akik persze nem is voltak igazából kommunisták, csak úgy tettek, meg úgy annyira azt a világot is rühellte, kicsit idegenül élt benne ez a szép ember, ráadásul nagyanyám is uralkodott rajta keményen, úgyhogy dupla szorításban élte le az életét, csak barkácsműhelyében talált rá igazán önmagára, akkor is max félórákra. Ott olyan világot épített, fűrészelt és ragasztott össze magának, amilyet csak akart.
Na de közben jött a szűk Széchenyi utca és a tágas Berzsenyi (tégebben Széchenyi) tér, ahol 2 évtized múlva az öklünket ráztuk a függöny mögül kukucskáló és remegő emberek felé, ami persze nem volt szép dolog, de tiszta volt a lelkiismeretünk, mert közben azt mondtuk-hittük, hogy a munkásőrség feloszlatásáért tüntetünk, pedig csak azt akartuk, hogy ne legyen több hazugság, aztán meg kiderült, hogy miközben a nyomorult munkásőrök eltűntek, de a hazugság meg ugyanúgy ittmaradt, csak posztmodernné vált.
S utána? A megyeháza jött, ahol Gonda Gyuri bácsi "lakott", így mondta nagyapám, “az egyetlen úriember komcsi”, akkor megyei “főmufti” - folytatta Feripapám, önkéntes idegenvezetőm, s Gonda elvtársúr valóban egy külön részt érne meg e sorozatban, mert nem illett semennyire se a bunkó vörös narratívába a Bartók Fesztivállal, Képtárral és a Berzsenyi-kultusszal, de hát tudjuk jól: a világot ugye mindig is a fura, sehova se illő emberek viszik előre. A se nem urak, se nem elvtársak. Akkor már túl voltunk az út felén, Kiskar utca és át a hídon, jobbra a mesebeli gyógyszertár, balra Szent Quirinus vízbefojtása, csak ugye akkor senki se beszélt még Szent Mártonról se, nemhogy Szent Quirinusról, mert nem volt illendő. Onnan már csak az évek alatt egyre büszkébb evangélikus templom szaladt elénk, és sebesen hajtottunk előre a Kálvária felé. Balra a remíz, jobbra a titokzatos elsővilágháborús emlékmű, ahol mindig lehorgonyoztam, meg a lépcsők, amelyek az Úrjézushoz vezettek, meg minden idők legendásan leglazább plébániájára.
A villamosról ideiglenesen leszállva azért nagyapám kezét fogtam megtévesztésből, bár már magamtól is odatalátam volna a legmenőbb játszótérre, ahol a csónakhinta és társai számomra a Disnyelanddel értek fel. Addig hintáztam, amíg elszédültem, és kihánytam a májusegyben a hirtelen befalt velőspirítóst, míg nagyapám Haladás-szurkoló vasutasbarátaival - megfigyeltem, vasutashaverokkal volt tele a város - beszélte meg a tegnapi meccs történéseit. Aztán csak a visszaút a vasúti restiig, kupicák és Esti Hírlap-vásárlás, majd haza a már idegeskedő nagyihoz, aki már két káromkodás közben előmelegítette az ágyacskámat, elémrakta a vacsimat, aztán aludtam és közben szólt a Képújság zenéje és álmomban újra villamoson ültem és mentem egész éjszaka az állomástól a Kálváriáig, oda és vissza, oda és vissza, oda és…
