Váratlanul groteszk esemény rázza meg a mennyeknek országát: egy angyal szerelembe esett a pokol démonainak egyikével, vad nászukból pedig - minő blaszfémia! - gyermek született. A Genezis névre hallgató teremtmény, miután kiszabadult börtönéből, megszállja egy hitehagyott, kiégett, alkoholista prédikátor, Jessie Custer testét, aki ezáltal különleges képességek birtokába jut: képes megtagadhatatlan parancsokat adni bárkinek, aki az útjába kerül. Így hát főhősünk útnak indul bérgyilkossá vált exbarátnője, Tulip, és egy ír vámpír, Cassidy társaságában, hogy felkeresse a mennyországból elmenekült Istent, és leszámoljon vele, amiért hátat fordított az emberiségnek.
Ez volna a Preacher (magyarul Prédikátor) felütése, maga a képregény viszont sokkal, de sokkal rétegeltebb és árnyaltabb, mint azt elsőre gondolnánk. A történet ismerős lehet az AMC 2016-os sorozata után - ami olyan vérszegény az alapműhöz képest, hogy felesleges több szót vesztegetni rá -, a népszerűsége azonban nem véletlen, a széria ugyanis eszméletlenül zseniális: a legmorbidabb fekete humorral, hatalmas mennyiségű cinizmussal, ikonikus karakterekkel és betegebbnél betegebb koncepciókkal égette bele magát képregényrajongók ezreinek emlékezetébe – és borította ki a témái iránt érzékenyeket. Sokan kritizálták a művet vallásellenes, istenkáromló stílusa miatt, itt ugyanis a Teremtő egy gyáva, meggondolatlan szélhámos, aki koránt sem illik a biblikus Mindenható szerepébe, emellett az angyali seregek egymással acsarkodó inkompetens idiótákká váltak, a legszentebb keresztény militáns rendből pedig elmebetegekkel teli cirkuszt varázsoltak, akik többek közt Jézus beltenyészettel fenntartott vérvonalát őrzik.
A maroknyi kritikus hangot azonban jócskán túlharsogja a képregény rajongóinak népes csoportja, akik azt hangsúlyozzák, hogy a Preacher nem kereszténység-, hanem álszentség-ellenes, az erőszak képi és narratív ábrázolása nem erőszakra sarkall, épp ellenkezőleg: a világunkat megrontó kegyetlenség, a testi és lelki bántalmazás elleni küzdelemre hívja fel az olvasók figyelmét. Fontos hozzátenni, hogy a halál és erőszak ábrázolása nem öncélú, inkább arra ösztönöz, hogy felelősséget vállaljunk környezetünkért és az emberi könyörtelenség áldozataiért. A természetfeletti kavalkád legnagyobb tanulságaként azonban leginkább az kezd kirajzolódni, hogy lényegében senki sem mindenható vagy hibátlan, és az emberi faj többnyire olyan lényekhez imádkozik a megváltás és üdvözülés reményében, akik vagy semmivel sem jobbak náluk, vagy még egy hétköznap esti mosogatás felelősségével sem bírnak el, nemhogy a megváltással vagy a jó és rossz örök küzdelmével.
Garth Ennis polgárpukkasztó, cinikus, néha liternyi vérben, kiontott bélben, szentségtörések sorában és beteges szexuális utalásokban dúskáló történetéhez pedig tökéletesen társulnak Steve Dillon rajzai. Dillon szürreális, elvont képkockákon keveri a természetfeletti, emberfeletti és nevetségesen, szánalmasan emberi elemeket, nem finomkodik a brutalitással, karakterein pedig a kezükben tartott hatalomtól függetlenül hol gyengébben, hol erőteljesebben megmutatkozik a sebezhetőség, a gyengeség, a teljes tanácstalanság, néha pedig az olvasók várt reakcióit mímelő nyers elképedés a történet elmebeteg csavarai kapcsán.
A Preacher nem a gyenge gyomrúaknak való, vallásparodizáló stílusa még ma is ugyanolyan hatékonyan tudja kicsapni a biztosítékot az erre érzékenyebb olvasóknál, mint eredeti megjelenésekor. Ám ha valaki ezeken képes túltenni magát, annak egy könyörtelenül cinikus, elmebeteg és zseniális stílusban megírt történetet nyújt, amelyet kár lenne kihagyni, a Kingpin jóvoltából pedig végre színvonalas magyar kiadásban is a polcokra kerülhet.
