Még a sokat megélt, edzett piacolók is összerezzennek néha, ha a mai élelmiszerárakra tekintenek. Ezen belül is a zöldség és gyümölcsárak szaladtak el, néha úgy tűnik, ezer forint már semmire sem elég.
– Kérek három közepes fehér és négy sárgarépát, aztán fél zellergumót, zöldjét, karalábét és egy kis hagymát, öt szem újkrumplit. Tudja, a feleségemmel rá kívántunk egy kis tavaszi zöldséglevesre. Mennyi lesz aranyosom? Az eladó bólogat, beüti a tételeket az okosába, majd azt mondja: – Ezernégyszáz forint és még jól jött ki belőle.
A párbeszéd nem egy sci-fiből, hanem a valóságból meríttetett, egy szombathelyi utcai kereskedésnél. A tavaszi, laza kis zöldségleves ennyit kóstál, ha valóban kistermelői árut szeretnénk a fazékba. A multiknál ez jóval olcsóbb, de annak se íze, se bűze. Pláne mitől lenne tavaszi?!
Elszabadultak az árak, messze nem a hivatalos statisztikákat tükrözik. A szombathelyi, ismert zöldséges standokon az árcédulák már jelzik: egy széles, elsősorban nyugdíjas réteg eleve kizárt a vásárlásból. A cseresznye, ha egyáltalán van, 1500 alatt csak jutalomként kapható. A minőségi paradicsom ugyanennyibe kerül, az apró szemű desszert 1900 kilóként. Üdítő a paprika kilója 1200-ért. Már-már ingyen van az eper 1500-ért, szóval ezer alatt nincs nagyon élet.
– Ma már ezer forint semmi, uram, annyit romlott a pénz pár év alatt. Vak, aki nem látja, vagy nagyon jól keres és ezért nem érdekli – mondja Rudolf úr, aki nagy rajongója a szombathelyi piacoknak. – Van egy harmadik réteg is, az osztrákosok. Akik átjárnak dolgozni és havi ezeröt-kétezer eurót keresnek. Ez most sokkal többet ér, mint akár fél éve. Na, ezzel lehet már villantani, bár azt mondják, hogy kint olcsóbb a zöldség és a gyümölcs.
Rudolf úr már csak nosztalgiázni jár a piacra, mert ez már nem az ő (ár) világa. Aztán váratlanul, úgymond, megemeli a témát. - Menjen el a városszéli szupermarketbe, a húsos pulthoz. Annak is a végéhez. De az „öregsávban" menjen, akkor az igazi (öregsáv: így hívja a köznyelv a 9-12 közti nyitva tartást).
Elmentünk, megnéztük. A húsos pult elején és a sajtosnál egy-két vásárló lézengett. Hátul viszont csinos kis sor állt. Csirke farhátért. A valóság néha így rúgja be az ajtót.
A járványnak persze van köze a magas árakhoz, de nem ez a döntő. Sokkal inkább a klímaváltozás, a kistermelői hálózat leépülése, az agrártámogatások oligarchiásodása. A politika a falvakra szavazóbázisként tekint, nem pedig fejlesztendő éléskamraként. Kialakulóban a nagybirtokos szerkezet és ebbe nem nagyon fér bele a kis és középparaszti struktúra, amely sokkal hatékonyabban lenne képes alkalmazkodni a gyors környezeti változásokhoz.
Leginkább a klímáéhoz. Ugyanis ez Magyarországot sokkal keményebben sújtja, mint az északi, vagy a déli régiókat. A magyar ugar jellemzőjévé vált az aszály, az ország keleti része – Alföld - gyors ütemben sztyeppésedik, pár évtized múlva sivatagi jelleget ölt. Ott már termelni nem nagyon lehet. Öntözésre lenne szükség, de ennek a háttere nem épült ki. Aztán egyre kevesebb az az ember, család, aki, amely még hajlandó kiskerttel, gyümölcsössel bajlódni. Általánossá vált a fák kivágása, a fiatalok fejében már meg sem fordul, hogy zöldséget termeljenek, a felesleget pedig piacon értékesítsék. A falvak új jelképe nem a sarló és a kalapács, hanem a fűnyíró...
Elaggott gyümölcsös, de még hoz termést
Komplex a probléma, amely masszává gyúródva a piaci árakban csapódik le. A folyamatos áremelkedés azt is jelzi, hogy a nemzeti valuta az inflálódás útjára lépett. Ugyan még nem száguld, de már nem is botorkál. Ez nem feltétlenül rossz a gazdaság – és a gazdagok – szempontjából, de borús jövőt ígér az elszegényedő kisembereknek. Akikből jóval több van, mint gazdagból.
