Évek óta megrendezi a molnaszecsődi önkormányzat a Laktanya Napokat. A zenés műsoron túl alkalmi műszer, rádió-elektronikai kiállítást nyitnak a helyszínen. A bejárás után pedig megkóstolhatják a látogatók a gulyáságyú remekét, a sörétet. Ami nem más, mint tarhonyás hús.
Évente ilyentájt nyíltak a laktanya kapui, hogy az egykor itt szolgálók emlékezhessenek az egykori, éppenséggel nem mindig vidám hónapokra, évekre. Idén viszont a járvány miatt törölték a programot, így az szépszámú érdeklődő réteg élmény-kibeszélése is kútba esett. De hát nincs mese, a szabály az szabály.
Ez utóbbit milliószor hallhatták a bakák az 1970-es évek elejétől az akkor korszerűnek számító bázison. Meg ennek durvább változatát, „a parancsot ...ni nem szabad, mert csak szaporodik” és más, hasonlóan filozofikus gondolatokat. Az MN 6617 sorszámú bázis, amely a Varsói Szerződés kiemelt harckészültségű lokátor állomásként üzemelt, kétszáz sorkatonával és több tucat tiszttel látta el a szolgálatot.
– A katafai volt a szecsődi laktanya elődje, jó hely lehetett, mert a kantinban mértek sört. Szecsődön ez már csak álom volt – mondta el a nyugdíjas László, egykori sorkatona. Aki elsőként szervezett civil találkozót. Ennek már csaknem 30 éve. – Eleinte emléktárgyakat, például leszerelő zászlókat gyűjtöttünk, majd a kocsmában poharaztunk. Az elsőre sokan jöttek, a másodikra fele annyian, a harmadikon csak szervezők voltak – feladtuk. Akkor még nem ment a retró.
Most viszont már nagyon is. Időközben a helyi önkormányzat vette át a szervezést, profi programokkal, közte koncertekkel, így fokozatosan nőtt a látogatottság. Egyre több fiatal érkezik a már nagypapa korú, egykori katonákkal. Rácsodálkoztak a betonbunkerekre, az elhagyott lokátoros dombokra, a fűvel benőtt utakra, a lassan szétmálló épületekre, körletekre. Egyre több a fa, nyomul a bozót. Ösvényt kell már vágni benne, ha látni akarják a távolabbi géptermeket.
6
De miért volt fontos ez laktanya? A hetvenes években hazánk a Varsói Szerződés (VSZ) oszlopos tagjaként mindent megtett a NATO ármánykodása ellene (kicsit más lett mára a szitu). Az ide telepített radarokkal figyelték a nyugati légteret. A kihelyezett műszerekből állandóan jelentettek a helyi harcállás központnak (HÁP). Ha ellenséges vadászgépeket észleltek a nyugati határ közelében, akkor a HÁP leadta a drótot a budapesti Sziklának, onnét pedig a szovjet operatív törzsnek. Ha úgy ítélték meg, Pápáról MIG 27-es vadászokat emeltek fel és megindult a légi fogócska.
László, aki szakaszvezetőként szerelt le, nem vidám dolgokról is beszámolt. – Zárt közösségben éltünk, az újoncokat kopaszoknak, kopároknak gúnyolták a leszerelés előtt állók, akik magukat öregharcsaként határozták meg. Sok volt a konfliktus, főleg akkor, amikor egyre több diplomás vonultattak Szecsődre. Az ott lévő öregkatonák egy része viszont alacsony iskolázottságú volt. A tisztek között is számos konfliktust okozott a szellemi különbség. A főiskolát járt fiatalok nem találtak hangot a pártiskolán edződöttekkel, akik a fő tisztségeket betöltötték. Parancsnok az lehetett, aki párthű volt, csak a megbízhatóság számított.
Az országban hat olyan lokátor állomás működött, mint a szecsődi. Valamennyi tényleges szovjet irányítás alatt állt, a látszat ellenére. Ekkoriban a Magyar Néphadsereg (MN) teljes létszáma elérte a 150 ezer főt. A kötelező, sorkatonai szolgálati idő 2 év volt, ezt 1976 után fokozatosan csökkentették.
Legelőször éppen Molnaszecsődön, talán a diplomások magas száma és az éleződő konfliktusok miatt. Volt, akinek már kitelt a centi és volt, aki még nem is vágta, úgy szerelt le: a 16-24 hónap között szolgáló diplomások egyetlen nap alatt civil ruhát húzhattak 1976 nyarán. Az „öregharcsák" azonban még úszkálhattak kicsit, ráhúztak, 27 hónapig maradtak a 24 helyett. Sokan élték ezt meg egyfajta elégtételként.
A laktanya hasznosítása évek óta felemás, használják bérleményként, mezőgazdasági célokra, de harci játékok terepéül is szolgál. A szervezők remélik, jövőre lesznek laktanya napok, akkor majd dupla söréttel várják az érdeklődőket.
