A felsőcsatári Vasfüggönymúzeum, hasonlóan más gyűjteményekhez, csendes ezekben a hetekben. Pedig ilyenkor már százak látogatták, Új-Zélandtól Japánon át a Vatikánig. Nem is csoda, hiszen ez a magángyűjtemény szinte tökéletes keresztmetszetét adja a 20. század egyik legbizarrabb tárgyi emlékének, az Európát megosztó-lezáró kommunista vasfüggönynek.
A vasfüggöny nem vész el, csak átalakul
- mondja Endre, az egyik törzslátogató. Aki szerint a múzeum tulajdonosa, Goják Sándor „zseniális figura, ha tehetem, mindig kijövök és meghallgatom". Endre idén kénytelen elhalasztani szokásos tavaszi múzeumlátogatását a járvány miatt.
Abszurd egy helyzet: múzeumban a vasfüggöny, de most megint le kell zárni a határokat. Az se titok, saját köreimben is tapasztalom, hogy bizony nem kevés ember sírja vissza az egykori bezártságot, mondván: akkor aztán biztonságban volt. Ekkora butaság ellen nehéz fellépni, de talán az a leghatásosabb, ha megnézi az illető a Goják-gyűjteményt. Hát, okulhatna belőle - dohog a férfi. Majd ismételten megfogadja, amint nyit az intézmény, máris jön látogatóba.
Goják Sándor egy terebélyesedő körben már-már legenda. Megszállottan gyűjti évtizedek óta az 1989 előtti rákosi, majd kádári éra határőrizetének tárgyi emlékeit. Mivel maga is határőr sorkatona volt, ráadásul Felsőcsatáron szolgált, jól ismeri a terepet és az itt élő embereket. Bár nem vasi, de idevalósi lányt vett el és itt alapított szép családot. A pincéje feletti szőlő és gyümölcsös festői környezetben terül el, itt alakította ki különleges múzeumát is.
Tavaly ilyenkor már pezsgett itt az élet
- sóhajt Sándor, aki a hetedik ikszet taposva is fiatalos, lendületes, kettesével szedi a lépcsőket. Múzeuma gyarapításával sem hagyott fel.
Beütött ez a vírus, ami nem csak egészségügyi probléma, de a nyári programokat is tönkre tette. Leginkább a trianoni megemlékezést. A múzeumom a vasi vendéglősökkel és az Éhen Gyula Körrel hagyományt teremtett, már évek óta itt koszorúzunk és hajtunk fejet az akkori események nyomán. Most van a 100. évfordulója az aláírásnak, nagyszabásúműsorral készültünk, de ez kútba esni látszik. Tudja, ez a táj sok szállal kötődik a trianoni paktumhoz, annak elszenvedője és megharcolója is egyben.
A gyűjtemény igazi kuriózum. Sándor nem csak bemutatja az egyes tárgyakat, de ezekhez történeteket is fűz. Főleg a fiatalabbak hallgatják tátott szájjal, amikor beszél az SZ-100-as rendszerről, a taposóaknák telepítéséről, a határőrök életéről. Mesél az egyes disszidálási kísérletekről, de arról is, hogy számos határőr veszítette életét szolgálat közben. Egyik ismert története a faluhoz, pontosabban a talkumbányai szökéshez kötődik. Ez akkora port vert fel, hogy még az ENSZ elé is eljutott az ügy. Legfőképpen azért, mert a beijedt járőrök szó szerint szitává lőtték az egyik disszidáló fiatalt. Mégpedig a senkiföldjén, elvileg védett területen. Ráadásul a másik menekülőért fegyveresen (!) átmentek osztrák területre, de szerencsére nem találták. Az ügyből komoly diplomáciai bonyodalom lett.
Erre és még néhány ügyre mindig rákérdeznek, elmeséltetik. Én meg úgy vagyok ezzel, hogy szeretek mesélni - mosolyog Sándor.
Ha mesélek, a felnőttek értik, bólintanak. Akad olyan, akinek könnyes lesz a szeme. A fiatalok már inkább a kalandot látják benne és megkérdezik: tényleg megtörtént ez? Tényleg volt vasfüggöny? De már ők is tapasztaltabbak, hiszen az új határzárt, a gyodát is kiállítottam – mutat a henger alakú dróttekercsek felé a gazda. A gyoda már a 21. század, a déli határon alkalmazzák, aknák helyett kamerákkal.
Mindig is mondtam egykori katonatársaimnak, hogy amíg ember lesz, határ is lesz - folytatja Sándor.
Már csak ilyenek vagyunk. Ha azért zárnak le egy területet, hogy büntessék az ott élőket, akkor az rossz. Ha meg azért, hogy megvédjék az embereket, akkor az szükséges. Ezért van az, hogy határ és határ között nagyok lehetnek a különbségek, erre tanít a történelem. Jómagam ezzel a múzeummal azt akarom bemutatni, hogy volt egy kor a maga elzártságában és ebből tanulnunk kell. Sajnos megy az idő felettem is, sokat töprengek azon, miként lehetne ezt a gyűjtemény átmenteni a jövőbe, a köz javára.
Goják Sándor több irányba is érdeklődött, rendezendő múzeuma jövőjét. Felmerült, hogy az állam venné át, mivel a diákok számára kiváló tanulmányi terep lehetne. Nemzetközi ígéretek is voltak, de végül minden maradt a régiben. Egy biztos, a család más érdeklődésű, az idő pedig szalad és egyre költségesebb fenntartani a múzeumot.
Valamit kell vele kezdenem. De annyira hozzám nőtt, hogy csak úgy magára hagyni nem tudom.
A felsőcsatári Vasfüggöny múzeum most zárva, a trianoni megemlékezés valószínűleg halasztódik. De aki már járt itt, az őrzi a drótkerítés, a nyomsáv, a hangszóró, az őrtorony, az UAZ, a sziréna, az aknazár, az eredeti oszlopok és más szerelvények korábban ijesztő, mára emlékeztető látványát. Ez a múzeum bár a közelmúltról szól, mégis időszerű. Ahogy a tulajdonos mondta, határ mindig is volt és lesz is. Csak azt kell tudni, hol húzódik az a határ, amely még ésszerű és szükséges.