A kulákokat Vas megyében sem kímélték, sőt!

Sok kulákká minősített embert a lakásukból melléképületekbe költöztettek ki, a házat pedig elfoglalták a helyi pártfunkcionáriusok.

Kevés olyan család él a falvakban, amelyet ne érintett volna a kuláküldözés, majd a nyomában járó kollektivizálás. Vas megye ebben is élen járt, nem kis részt az itt húzódó nyugati határ, a vasfüggöny miatt. Erre hivatkozva hurcolták el otthonaikból a tanítókat, papokat, gazdákat, hogy helyükre megbízható alföldi zselléreket tegyenek.

A sebek máig fájók. Ez nem is csoda. Néhány évvel ezelőtt Bajánsenyén emlékeztek a kitelepítésekre, ami elsősorban a középparasztságot érintette, majd sorra került a vidéki értelmiségi réteg is. A gazdákra, szovjet mintára, ráakasztották a kulák jelzőt (kulák: zsugori, nagygazda) és démonizálta őket a propaganda sajtó. Ennek nyomán a kulák a „dolgozó nép" ellensége lett és elkezdték üldözését. Országosan mintegy 71 ezer kulákcsaládot tartottak nyilván. Kuláknak hivatalosan az minősült, akinek 25 hold vagy annál több szántója, 5 hold vagy annál több szőlője volt. Vagy ha cséplőgépet, malmot üzemeltettek. Ugyanakkor a gyakorlatban a helyi pártvezetőség döntött arról, hogy ki kerül fel a kuláklistára.

És itt volt a kutya elásva. Az őrségi falvakban is nem egyszer fordult elő, hogy az új, kommunista hatalommal jóban lévő lumpenparaszt „árulkodni" kezdett. Az ÁVH biztos címekre ment, felsöpörte a padlást és követelte a disznót. Mivel utóbbi nem volt, elkészült a vád: feketézés, a néphatalom elleni lázítás, teljes elkobzás. Az is szemet szúrt, hogy a kulákporta általában tiszta, gondozott, a föld művelt volt. Az új rendszer káderei a macerás munka és tanulás helyett, kulákot kiáltva, egyszerűen ellopták a vagyont, beültek a készbe. Legtöbbjük persze nem tudta működtetni a gazdaságot, így a falvak pár év alatt elszegényedtek. Viszont a Rákosi-rendszer politikai célja teljesült: sikerült megtörniük a művelt, öntudatos, gazdasági erővel bíró parasztpolgárságot.

De ha már így alakult, a több tízezer falusi gazdához hozzá csapták a megbízhatatlan városi polgárságot. Bónuszként híres írókat, művészeket, egykori főnemeseket - irány a Hortobágy. Ez a folyamat gyorsított ütemben ment vége a hármashatáron, 1949-53 között. Bajánsenye, Őriszentpéter, Viszák, Nagyrákos, Hegyhátszentjakab lakossága megszenvedte az új rendet. Általában hajnalban jöttek a teherautók és pakolni kellett. A javaik többsége a házban maradt, de a ház nem sokáig állt üresen. Volt, hogy a szomszéd 1 hónap múlva már be is költözött... A jogi részt a rezsim az érintettek jogfosztásával hidalta át. Ez az egyik oka annak, hogy ma sem folytathatók le tisztán jogi eljárások például a kártérítési ügyekben, ugyanis nincs hozzá alap. A jogfosztás okán nem történt meg de jure a cselekmény (elüldözés, lopás), ami viszont de facto, vagyis tényszerűen igen. Így aztán kitelepítési ügyekben nem voltak tárgyalások, nem volt bírósági eljárás, nem volt ítélet sem. Sokan hitték azt, hogy örökre a pusztában kell majd élniük.

A kuláknak bélyegzett gazdákat különösen súlyosan sújtotta a beszolgáltatás, ez az adón túli, irreálisan megszabott teher, ami anyagilag teljesen ellehetetlenítette a középparaszti réteget. Sok kulákká minősített embert a lakásukból melléképületekbe költöztettek ki, a házat pedig elfoglalták a helyi pártfunkcionáriusok. A gazdák tömegével menekültek földjeikről, miután azokat „önként" felajánlották az államnak. Volt, aki nem bírta elviselni a zaklatásokat és öngyilkosságot követett el, másokat otthonukban vertek agyon vagy a börtönben elszenvedett fizikai bántalmazások következtében vesztették életüket.

A kulákok megbélyegzése mindennapos volt, minden igazolványban ott virított a nagy K betű, amely gyermekeik neve mellett az osztálynaplóban is szerepelt. Ezeket a gyerekeket már középiskolába is nehezen vagy egyáltalán nem vették fel, egyetemre még a legjobban tanulók sem kerülhettek. Ennek hatására nagykorúvá lett gyerekek a községekből, falvakból elköltöztek. Munkásként elhelyezkedve, több év kihagyása után kerülhettek csak egyetemre, főiskolára.

Bajánsenyén egy hölgy így emlékezett azokra az időkre: „Több százan aludtunk a csűrben, a birkák között. A rendőrök a fiatalabb lányokat elvitték, zaklatták, megerőszakolták. Elvittek nekik nem tetsző férfiakat is, akik aztán véresen jöttek vissza, ha ugyan vissza jöttek. Azt mondták, mi leszünk a gyapottermelők. Sokat szenvedtünk, nyersen ettük a krumplit, lebetegedtünk tőle, orvos meg nem volt, magunkat kezeltük. Télen sokan megfagytak. A lányomnak szép hosszú haja volt. Egy éjjel óriásit sikítva ébredt, dobálta magát. Lefogtuk, akkor láttuk, hogy egér keveredett a hajába..."

A Kádár-rendszer már kiegyezésre törekedett a parasztsággal. Az 1959 tavaszán jogi formába öntött termelőszövetkezeti alapszabály lehetővé tette a „kulákok" belépését a téeszekbe és azt is, hogy két év után a vezetőségbe is bejussanak. Ezzel elismerték, hogy szükség van e réteg szaktudására, szorgalmára. De ez már csak sebtapasz volt. A szocialista agrárium ledarálta kis-és középparaszti réteget, elvette önállságát és kreativitást. A téesz taggá lett emberek végre hajtották, amit mondtak nekik, legfeljebb a háztáji gazdaságban nyilvánult meg valamiféle önállóság. A rendszerváltás maga volt a csalódás a falusi emberek számára, az elhibázott kárpótlás pedig végleg lezárta a parasztpolgárság történetét. Manapság a több ezer hektáros oligarchák korát érjük.

Az egykori kulákok közül már csak kevesen élnek. Rehabilitációjuk máig nem teljes, birtokukba vissza nem kerülhettek, kárpótlásuk jelképes. Egyes falvakban még ma is lenéző kulák jelzővel illetik őket – a propaganda dicsőségére. Szenvedéseikre Viszákon emlékmű. Bajánsenyén kiállítás emlékeztet. Ám azt a fájdalmat, amit elszenvedtek, kárpótolni nem lehet. És elfelejteni sem.

vas megye párt kulák szocializmus Kádár