Szemérmes csend kíséri a 25. évvel ezelőtt a daytoni (USA) békeszerződéssel lezárt jugoszláv, más szóval délszláv polgárháborút. Ebben bizonyára közrejátszik a kontinens jó néhány országának rossz lelkiismerete. Amíg élték köznapi életüket, addig a közvetlen szomszédságban naponta ezreket mészároltak le. Mostar különösen sokat szenvedett.
Külön fejezete volt a háborúnak 1992–1995 között a Bosznia-Hercegovinában élő bosnyákok, szerbek és horvátok között Jugoszlávia és Horvátország beavatkozásával folytatott polgárháború, vagy inkább kölcsönös vérengzés. Ez volt egyébként a balkáni háború legszörnyűbb szakasza, 100 ezer halottal. Az áldozatok kevesebb mint felét kitevő civilek 83 százaléka volt muszlim, a többi szerb és horvát. Elképesztő, hogy a 20. század végén, a digitalizáció hajnalán pusztán vallási és etnikai hovatartozásuk miatt gyilkoltak meg több tízezer embert. Mintha a középkor köszönt volna vissza.
Ereszkedünk a hegyi úton, a táj lenyűgöző, egymást váltják a dombok és a hegyek. A Neretva völgye felé tartunk, az európai népek és kultúrák egyik fontos történelmi találkozási pontjához igyekezve. „Mostar", áll egy útjelző táblán és feltárul a csodálatos város. Azonnal érthető, hogy miként ostromolhatták 9 hónapig a várost a horvátok s miként tudták megvédeni a bosnyákok. A magyarázat a domborzati viszonyokban rejlik: mind a horvát, mind a bosnyák oldalon jó tüzérségi pozíciókat foglalhattak el a katonák. Gyakorlatilag két nagy, egymással szemközti hegy zárja közre a várost.
Ennek nyomán az aknák és más lövedékek leginkább a települést és annak lakóit érték. Hónapokon át tartott a harc, amelynek kiemelkedő mozzanat volt a világhírű mostari öreg híd lerombolása. 1993 május 9-én Slobodan Praljak horvát tábornok szétlövette.
Mostar manapság békés. A híd melletti bazárban az óvárosban minden olyan slágercikk kapható, amely világmárkának tűnik, de persze nem igazán az. A bazár bosnyák területen fekszik, bár ez így nem hivatalos. Hiszen a város egységes státuszt kapott a békeszerződés után, de valójában mindenki tudja a másikról, hova is tartozik. A déli dombok felé vesszük az irányt, itt húzódott a bosnyák védelmi vonal. Elsőként a közparkokat érjük el, ezek valójában temetők. Huszonéves fiatalok sírjai, kőtáblái sorakoznak. Az időközben megnőtt fák törzsein látszódnak a golyónyomok és az aknaszilánkok.
Fentről jól látható a Neretva horvát oldala, lengnek a kockás zászlók. A bosnyákok inkább építkeznek: egyre több a kis mecset, vagy a nagy minaret. Amíg a horvát negyed szellős, tekintélyes középületekkel, addig a bosnyák rész zsúfolt, élénk, sok kis teázóval. A horvát oldalon meghagytak néhány panelházat golyónyomokkal, A központi rendházat felújították, de a muszlim negyedre néző oldalát sérülten meghagyták. Felér egy üzenettel.
A nacionalizmus nem vész el, csak átalakul. Észnél kell lennie a politikusoknak, hogy a láng ne lobbanjon be ismét. Mosolyogtató, de jellemző, hogy rendeletben kellett szabályozni a vallási építmények magasságát, mert mindkét oldal pár méternyi előnyt akart.
A Neretva völgyén haladva a horvát határ felé ma is láthatók a háborús nyomok. Szinte házanként meg lehet határozni, melyikben ki lakik: vagy kockás zászló leng, vagy muszlim jelkép tűnik fel. Itt-ott előbukkan a fák között néhány kiégett lakóház, szétlőtt, roncs teherautó. A béke tehát nagyon is törékeny és Európában mostanság nem a legjobb irányba mennek a dolgok. A unió korábbi vezetője, Jean-Claude Juncker mondta egyszer az őt kritizáló vezetőknek, hogy „tele vannak az európai temetők fiatalokkal az önmagukat tévedhetetlennek tartó politikusok döntései nyomán".