Tegnaptól világszerte játsszák a mozik a legújabb Alien-filmet, a Romulust, ami történetét tekintve az első, 1979-es Alien, és annak folytatását elénk táró 1986-os Aliens közé ékelődik be. A sztori szorosan egyik filmhez sem kapcsolódik, így azoknak is élvezhető lesz, akik esetleg még nem látták a két említett alkotást. (Már ha egyáltalán van ilyen élő ember a világon.)
Régóta vár már az emberiség egy olyan újabb Alien-filmre, amiben nem csak a fanszervíz miatt ontja kedvenc xenomorphunk a beleket, hanem megkapjuk azt az idegtépő, körömrágó, nyomasztó, thriller érzést amiért a franchise-t megszerettük.
Az ugyanis lássuk be, hogy Ridley Scott, az egész Alien-világ atyja utolsó két filmjével a Prometheussal, és az Alien: Covenant-tal tégláról, téglára kezdte el lerombolni a nyáladzó, savazó lények nimbuszát. És amíg előbbi egy teljesen új ötlettől vezért, ám kicsit mellényúlt projekt lett, addig a második egy szinte már kétségbeesett kiáltássá vált, amivel próbálta ugyan a rajongók igényeit kielégíteni, de mindössze ennyi volt elmondható a mára már szinte teljes feledésbe jutott filmről.
Na de mitől Alien-film, egy Alien-film és mitől működhet a dolog?
Az Alien-filmek sok új szabályt nem állítottak fel. Egy kapzsi vállalatnak önös, mindenkin átgázoló érdekei, egy macska-egér játék, amiben ezúttal főhőseink az egerek, egy jövőben játszódó, mégis rozsdamarta, olajfoltos környezet, lehetőleg tök sötétség, és máris megvagyunk az alapanyagokkal.
A Romulus szintén ebből főz, és még a jószándék is érződik, sőt. Nem is nagyon akarnak mást tenni, mint követni a tradíciót, és hiába akarnak némi fűszerrel egy új, eddig még nem kóstolt ínyencséget elénk tárni, a végeredmény olyan lesz, mint a sós-karamell. Se nem sós, se nem édes, és ez azért nyomot hagy az elégedettségi, vagy inkább elégedetlenségi indexen.
No de lássuk, mit hozott a film magával, vigyázat spoilerek következnek!
A történet szerint a kapzsi Weyland-Yutani társaság egy istenhátamögötti, napsütést nélkülöző bolygón dolgoztatja a telepeseket szó szerint halálra a bányáiban. Egy csapat fiatal elhatározza, hogy meglép a bolygóról, és még űrhajójuk is lenne, csakhogy a legközelebbi bolygóhoz hibernálás nélkül nem jutnak el. Hibernáló kapszulájuk pedig nincsen. Ekkor fognak be egy különös rádiójelet, ami a bolygó körül keringő elhagyott űrállomásról érkezett.
Zseniális ötletük szerint felrepülnek a bázisra, hogy onnan hozzanak el hibernáló kamrákat, de ott persze, hogy minden balul sül el, hiszen zongorázni lehet, hogy a bázist az elszabadult xenomorphok miatt hagyták el annak korábbi működtetői. És innen kezdődik a mészárlás.
Legutóbb az új Star Wars-filmekkel kapcsolatban volt olyan érzésem, hogy más karakterekkel, de ugyanazt a sztorit látom, amit egyszer már Lucas leforgatott.
Most a Romulusnál voltak olyan érzéseim, mintha az alkotók fogták volna régi Alien-filmeket, egyes jeleneteket kiszedtek volna belőle, és az új karakterrel újraforgatták. Igaz, erre mondhatják, hogy nem volt ez más, mint tisztelgés az elődök előtt.
Tök jó, hogy végre egy terraformált telepen kezdünk megismerkedni a karakterekkel. Ez például egy olyan ötlet, amit eddig egyetlen filmben sem láttunk. Igaz a Bolygó neve: Halálban volt egy-két jelenet, de működő, élettel teli, és egyébként pedig nyomorúságos telepet csak most tártak elénk.
Remek ötlet volt az a jelenet, ahol az arctámadókkal teli termekben csendben kellett végigmennie hőseinknek. Ugyanakkor valahogy mégis hiányzott a feszültség, nem volt meg a feszesség, nálam teljesen elmaradt a körömrágás.
Szintén csíptem, amikor gravitáció nélkül fröcsögött a savas vér, majd pacák között lebegtek az életüket mentő űrhajósok. Csakhogy ebben sem éreztem súlyt, egy pillanatig nem kételkedtem benne, hogy főhősnőnk, Rain olyan könnyen veszi ezt az akadályt is, mint ahogy virágot szedne egy tavaszi délelőttön.
Az első Alien-filmben pont az volt a meglepő, hogy a sok erős férfi karakter közül végül egy nő lett a főhős.
A harcos amazon karaktere aztán meg is maradt, nem csak a Sigourney Weaver főszereplésével készült filmekben, de Prometheusban ugyanúgy. Miután a film Rain karakterével nyit, és a történet középpontjában végig ő van, így teljes bizonyossággal zongorázható a további karakterek sorsa.
Ötletekben nem volt hiány, a felvezetés türelmesen húzza rugóra a cselekményt, ami aztán fejezetenként végigrohan a fősodoron, ezzel pedig komoly hiányérzetet hagyva a nézőben. Mert ennyi befektetett munka, és ötlet megkaphatta volna azt a pici pluszt, ami ezt a filmet a nagy elődök közé emeli. Azonban így is volt benne annyi kraft, hogy üdítő kivétel legyen a 2000-es években készült Alien-filmek között.
Összegzés: Régi kottát követő, mégis új ötletekkel teli, sokkal inkább akció, mintsem thriller lett az Alien: Romulus, ami leköti a figyelmedet ugyan, de kiszámítható cselekményével nem fog székbe szíjjazni. Klasszikus nem lesz belőle, de mégsem tiporja két lábbal a nagy elődöket.
Értékelés: 7,5/10.
Akinek ajánlom: Az Alien-filmek szenvedélyes rajongóinak.
Akinek nem ajánlom: Az Alien-filmek szenvedélyes rajongóinak.
|
Támogasd a hatalomtól független újságírást! Bár a kormánymédia megpróbálja elhitetni, hogy a tőlük független szerkesztőségek úsznak a pénzben ez közel sincs így. Amennyiben neked is fontos, hogy sokáig legyen még a hatalmat ellenőrző hang, akkor támogast adománnyal a mi munkánkat is segítő Nemzeti Újságírók Demokratikus Egyesületét. Adományodat ide utalhatod: 10918001-00000113-44920004. Köszönjük! |
