Mindannyian tanultuk az iskolában, vagy legalábbis egy történelemórán biztosátszaladt rajta a tanár, hogy 1944 márciusában a náci Németország megszállta Magyarországot, majd 1944 októberében, miután Horthy Miklós kormányzó sikertelenül megkísérelt fegyverszünetet kötni és kilépni a háborúból, hatalomra juttattak egy nyilas bábkormányt, és így gyakorlatilag utolsó csatlósként harcolta végig Magyarország a háborút a nácik mellett. Közben már a magyar kísérlet előtt Olaszország, Finnország és Románia kiugrott és részben vagy egészében átállt, a Harmadik Birodalom hadserege pedig minden fronton visszavonulóban volt.
De hogy zajlott le és miért bukott el pontosan a kiugrási kísérlet? Miért lett volna fontos, ha sikerül? És min kellett volna változtatni, hogy sikerüljön?
Mint az utolsó kérdésből látszik, a korszakot kutató veterán történész, Ungváry Krisztián egy kicsit más vizekre evezett ezzel a könyvvel, mint amelyekre egy történész szokott – de összességében ez a három kérdés, amire a tavaly év végén az Open Books-nál megjelent Kiugrás a történelemből – Horthy Miklós a világpolitika színpadán című könyv a válaszokat keresi.
Mélyvíz
Rögtön az elején el kell mondanom, hogy a kötet nem igazán működik jól, mint egy adott eseményt, eseménysort bemutató történelmi könyv – mint a végefelé kiderül, azért, mert alapvetően nem ez a fókusza. Mégis furcsa a kezdés: a második világhbárú történetében kevésbé képzettek számára elég nehéz orientálódni a szöveg elején, nem igazán tölt el időt azzal Ungváry, hogy a laikusok számára érthetően és koherensen felvázolja az események kontextusát, és legalább egy, az én első bekezdésemhez hasonló, kicsit azért bővebb összefoglalót nyújtson arról, hogy miről is van szó.
A kötet úgy kezd el a kiugrási kísérlet apró részleteiről beszélni, hogy az átlagolvasó szerintem azt sem tudja, mi fán terem a kiugrási kísérlet.
Na de mi a hadi helyzet? Hogy jutottunk oda? Mi, merre, hány méter? Ez a trend aztán folytatódik a könyvben: az események felvázolásának módja, a tematikai keretek kissé ötletszerűnek tűnnek, és végig benne van az, hogy a tágabb kontextust úgyis legalább úgy ismerjük, mint az évtizedek óta a korszakot kutató szerző.
A könyv végén világossá válik, hogy mi volt az oka ezeknek a tematikai súlyponteltolódásoknak – a szöveg egyik célja tulajdonképpen az, hogy bemutassa: nagyon sok minden múlt azon, hogy Horthy Miklós mit tett és nem tett abban a sorsdöntő 24 órában; a másik célja pedig az, hogy rámutasson: a kiugrási kísérlet az egyetlen olyan pontja a magyar világháborús részvételnek, amelynek tényleges kihatása lehetett volna az egész háború menetére.
Nekem egyáltalán nincs ellenemre – sem diplomás történészként, sem íróként – a kontrafaktuális történetírás, azaz a „mi lett volna, ha...?”-kérdés feszegetése, és ezen a fronton Ungváry egyébként meg is marad a valóban hiteles, földhöz ragadt koncepcióknál, miközben végigveszi a lehetőségeket. Mindezek mellett azonban mégis úgy érzem, hogy lehetett volna ez a szöveg egy kicsit összeszedettebb és olvasóbarátabb. Ugyanakkor...
Ebből lehetne filmet forgatni
A történelem esetében mindig igaz a közhely, hogy az ördög a részletekben rejlik, és legyen bármennyi hibája ennek a könyvnek – szerintem –, az bizonyos, hogy többet tudtam meg a kiugrási kísérletről belőle, mint amennyit valaha akartam. Értem ezt úgy, hogy eddig bennem is úgy élt ez az eset, hogy hát na, szóval megpróbáltuk, nem sikerült, de végülis nyakunkon voltak a németek, meg a kormányzó fiát is elrabolták – szóval összességében valamiféle, ha nem is pozitív, de nem negatív eseményként gondoltam rá.
Ungváry Krisztián könyvének elolvasása után elgondolkozik az ember, hogy az elmúlt száz évben volt-e bármikor értelmes, potens vezetése ennek az országnak.
Utólag persze könnyen vagyunk okosak, de Ungváry kegyetlen történészi pontossággal törögeti le a mentő érveket Horthy óriási fiaskója körül, és juttat minket arra a következtetésre, hogy a kiugrást csak jobban lehetett volna csinálni, annak buása nagyrészt Horthy döntésképtelenségén múlt, és hogy ha van a hazaárulásnak definíciója, akkor a – lemondását a német követségnek címző – Lakatos-kormány nagyon könnyen megfeleltethető neki.
Horthyt és egyre inkább buborékban élő körét – amiből többnyire fia és menye lógott ki – mindenféle téveszmék vezérelték, és bár október 15-ére már bőven rendelkeztek egy szovjetekkel aláírt fegyverszünettel, Horthy hagyta magát rábeszélni arra – a már említett Lakatos által – hogy jövő időben írjon proklamációjában a fegyverszünetről. Mindeközben egyáltalán nem készültek fel a kiugrásra, a stratégiai pontokat alig-alig biztosították, megbízható emberek sora maradt ki a tájékoztatásból, és még sorolhatnánk.
Ahogy olvastam, a kötetben kissé kaleidoszkópszerűen kibontakozó kép 1944. október 15-16-áról remek alapnak tűnt egy Sztálin halála-jellegű fekete komédia elkészítésére,
a sok félerértés, vágyvezérelt gondolkozás, illúziókergetés, szimpla balfaszkodás, őrült teszetoszaság és minden, amit nem akarunk elképzelni az országunkat vezető komoly emberekről ott van ebben a történetben. Nagy kár, hogy sokat nem tudnánk nevetni, hiszen a kiugrás sikertelensége vezetett a nyilas rémuralomhoz, Budapest ostromához, és Ungváry meggyőző érvelése szerint ahhoz, hogy az egész háború nem fejeződött be három hónappal korábban – tudniillik a náci hadsereg a végén már jelentős részben magyar olajjal futott. És hát az is valószínű, hogy Rákay Philip nem pont erről forgatná szívesen a következő történelmi filmjét.
Összességében tehát vegyes élmény a Kiugrás a történelemből – mindenkinek ajánlom, aki többet akar tudni a kiugrási kísérletről, mint egy mondat, és mindenkinek ajánlok mellé még pár szakkönyvet, hogy nagyjából el tudja helyezni magát térben és időben. Egy biztos: a kötet elolvasása után kezdünk csak el igazán rettegni, hogy mennyire lehetnek képben országunk mindenkori vezetői úgy általában a dolgokkal kapcsolatban, ha a legsúlyosabb órában csak erre futotta.
Ungváry Krisztián: Kiugrás a történelemből – Horthy Miklós a világpolitika színpadán. OpenBooks, 2022
