Van valami abszurd abban, amikor az ember gyanútlanul előveszi a brit Guardian havi ajánlóját fantasztikus könyvekről – amit egy ideje a remek horrorszerző, Lisa Tuttle jegyez – végigpörgeti, ahogy mindig szokta, és a végén ezt találja: The Black Maybe by Attila Veres, translated by Luca Karafiáth (Valancourt, £12.99). Nem mintha nem tudnék arról, hogy Veres Attilának, a horror és a weird legizgalmasabb hazai alkotójának kötete jelenik meg angolul, mégis: teljesen furcsa ezzel így találkozni.
Lisa Tuttle – akinek a novelláiba pont Attila ajánlása alapján szerettem bele – egyébként azt írja, hogy egy horrorolvasó sem hagyhatja ki ezt a könyvet, és azt is, hogy ez a legeredetibb debütáló kötet a weird irodalomban, amit az elmúlt években olvasott.
Ez a dicséret egyébként csak a sokadik a könyvet előre olvasó neves pályatársak és példaképek sorában: korábban a kötetet méltatta Brian Evenson, Mariana Enriquez, Steve Rasnic Tem, Michael Arnzen, Nathan Ballingrud, Laird Barron és Michael Cisco. Olyan ez mondjuk ezen a területen, mintha egy magyar focista tehetségét Pep Guardiola, Neymar, Lionel Messi és egyéb nagyon ismert focisták és menedzserek dicsérnék. (Magyarul talán csak Ballingrud és Enriquez olvasható a felsorolt szerzők közül.)
Ráadásul Veres Attila nem csak amerikai menetelését kezdte meg idén ősszel, hanem ezzel párhuzamosan négy év szünet után magyar nyelven is új novelláskötete jelent meg.
Kissé meglepő módon, mert a rajongótábor regényt várt, de szerintem alapvetően senki nem lesz csalódott.
A valóság helyreállítása
Mint arról itt és itt már írtam, Veres Attila kapcsán alapvetően nem arra a horrorra kell asszociálni, amit a mozikban megszokhattunk:
ugyan akadnak ijesztő, néhol akár megrázó dolgok ezekben a novellákban, alapvetően mégiscsak a hétköznapi viszonyainkról, a magyar valóság legalapvetőbb dolgairól szólnak, mindig egy kis csavarral.
Persze fontos vonal a horror, ezt az irodalmi irányzatot mégis szokás inkább – megkülönböztetve az explicitebb belezős horrortól – weirdnek hívni. Ez pedig itthon talán leginkább a groteszkhez köthető – és valóban, Veres Attila novelláin alkalmanként (kínunkban) nevetve egyszerre asszociálhatunk egy sötétebb Örkény Istvánra és egy kicsit karcosabb Philip K. Dickre. Alapvető élmény ezekben a novellákban a valóság megváltozása, a valóságvesztés, ami utóbbi szerzőt jellemzi, és a sötét humor, ami az előbbit.
A valóság helyreállítása pár, az elmúlt években itt-ott megjelent, illetve egy sor vadonatúj novellával áll össze egységes egésszé.
A kötet egy autofikciós novellával indul: a nyitódarabban Veres Attila a főszereplő, akinek egy novelláját egy EU-s projekt keretében lefordítják egy kihalófélben levő, vagy már kihalt észak-európai törzs fura nyelvére, amiből szörnyű bonyodalmak származnak. Ezután sorban követik egymást a sötétebbnél sötétebb novellák, amelyek – az előző kötet lazább, néhol akár humorosabbnak mondható darabjaihoz képest – most mintha egy árnyalatnyival kevesebb levegőt hagynának az olvasónak a fellélgezésre.
Mint azt az előző, Éjféli iskolák c. kötetben megszokhattuk, a novellák több szinten is összefüggnek: néhol lazábban, néhol szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, illetve pár esetben az előző kötethez. Ilyen, több helyre kapcsolódó novella „A kapcsolattartásra kijelölt személy”, amely egyszerre folytatása a „Szorozva nullával” című korábbi sztorinak, illetve a mostani kötetben található „Tranzisztornak”, ami pedig az egyik legfájdalmasabb darab, és talán a személyes kedvencem.
Ebben az utóbbi történetben egy vidékről érkező, mélyszegénységben élő családot követünk, akik egy furcsa gyárban kapnak munkát, ahol egy furcsa anyagot kell enniük.
A gyerekek is dolgoznak, és hamar kiderül, hogy a főszereplő kislánynak különös tehetsége van, amit a cég máshogy tud hasznosítani, ezért őt kiemelik a családból, de nem biztos, hogy jobb dolga lesz. Számomra ez a novella foglalja össze legjobban, amit Veres Attilában szeretek, bár a szívem szakad meg, miközben olvasom.
Van még pár kósza, a kötet fő vonalaihoz egy árnyalatnyival kevésbé kapcsolódó, de nagyon erős történet: ilyen a „Horváth Etele – A nagy kacagtató élete és kora”, ami az én olvasatomban egy nagyon jó novella a magyarországi rendszerváltás kudarcáról és a magyar társadalom lélektani állapotáról; aztán a külföldön nagy sikert arató „Méltósággal viselt”, amelyben a főszerepet kisgyerekek haldokló plüssállatai kapják; vagy a „Sebzés”, amiben pedig egy szerepjáték-mester él át életválságot, miután az egyik mesélt történetében egy NPC-karaktert megerőszakol az egyik játékos – ettől elkezd összeomlani a mesélt világ, és ennek hatásai vannak a mi valóságunkban is.
Remek Veres-novella a „Fekete talán” is, ami egyfajta folk-horrorként is olvasható: egy városi család érkezik vidékre, valami olyasféle dologra, mint egy disznóvágás – itt azonban egy egész más rituálét követhetünk végig, hátborzongató végkifejlettel. Ez a történet remekül mutatja meg, hogy a szerző mind városi, mind vidéki környezetben képes megmutatni a magyar társadalom viszonyait.
A kötet központi darabja a Gestalt-trilógia, ami egy furcsa járvány megjelenését írja le Magyarországon, melynek során véletlenszerűen kiválasztott emberek ismeretlen okból egy-egy nagyobb entitásban kapcsolódnak össze.
A novellák sorában szétszórt „Láss engem úgy, ahogy vagyok!”, a „Gestalt” és a „Városunk darabokban” novellákból álló folytatásos történet adja a kötet tematikus gerincét, és végül egybekapcsolódva „A valóság helyreállítása” című novellában tárgyalt, a céges PR kapitalista nyomorát megidéző halálszekta történetével elvezetnek minket egyfajta végkifejletig, amihez szerintem nem igazán akartunk eljutni, mégis végig fogjuk olvasni.
Nem véletlenül ájultak el tőle Amerikában is
Összességében elmondhatjuk, hogy ez a kötet talán még kevésbé megy rá az explicit horrorra, mint az előző, viszont mint írtam, jóval kevesebb helyet hagy a fellélgezére is – ettől függetlenül továbbra sem mentes a feket ehumortól, sőt. A sötét témák, a kibogozandó jelentésrétegek viszont zsigerileg hatnak, nem ijesztőek, nem gusztustalanok, hanem csak tudjuk, valahol mélyen, hogy egyszerűen nincsenek rendben. Ez azért ijesztő főleg, mert egyszerre azt is tudjuk, hogy nem a történetek spekulatív, fantasztikus elemei keltenek valami nagyon mély szorongást, hanem azok a mögöttük megbújó személyes és társadalmi igazságok, igazságtalanságok és hazugságok, amelyek pontosan így vannak a mi világunkban is.
A novellák témái, a bennük megjelenő mély megértés a magyar társadalom, illetve a globális kapitalista valóság legnyomasztóbb dolgaival kapcsolatban szerintem az egyik legérdekesebb magyar irodalmi jelenséggé teszi a szerzőt.
Nem véletlen, hogy felfigyelt rá az angolszász piac is. Furcsa dolog egyébként A valóság helyreállítása után kézbe venni a Valancourt Books limitált kiadású Veres-kötetét. A novellákat Karafiáth Luca fordította angolra, a remek borítót Vine Haig rajzolta. A kötetben két novella szerepel az új magyar kötetből, a többi az előző kötetből került ide, olyan emlékezetes darabokkal, mint a szürreális borkóstolásról szóló „A Borostyán komplex”; vagy az Antikrisztus-sorsot megtagadó rockzenészről, és a mellérendelt démonról szóló keserédes „Varjakkal teli ég, aztán semmi”; vagy a Ködváros, amelyben egy, a bulis korszakot tinédzserkorában teljesen kihagyó férfi próbálja felderíteni az álmos kisváros rocktörténetének egy furcsa részletét.
Mindenkinek ajánlom Veres Attila legújabb köteteit, de senkinek nem ígérem, hogy könnyű lesz végigolvasni őket – nagyon érdekel mindeközben, hogy a szerintem alapvetően a magyar valóságra reflektáló témái mennyire tudják megragadni az angolul olvasó közönséget. És természetesen továbbra is várjuk a szerző új regényét is.
