Fekő Ádám cikke eredetileg társlapunkon, az Azonnali.hun jelent meg.
Grúziában (újonnan Georgia, de maradnék a köznyelvi névnél) tízezrek vonultak az utcára az ország EU-csatlakozását követelve, miután az Európai Bizottság azt javasolta, várjanak még a tagjelölti státusz megadásával. A döntés azért is meglepő, mert a háborúval sújtott Ukrajna és a Grúziához állandó veszélyben lévő Moldova megkapta ezt a státuszt. Bár azért érdemes kiemelni, hogy ez a tagjelölti státusz gyakorlatilag semmit nem jelent (lásd még: Törökország, Szerbia), szimbolikus lépésként nagy szerepe van, főleg egy olyan ország esetében, ami olyan látványosan szeretne Európa része lenni az orosz világ helyett, mint Grúzia.
A 3,8 milliós kaukázusi ország ráadásul a maga módján már 2008-ban átesett egy hasonló kataklizmán, mint most Ukrajna, az orosz-grúz gáború története pedig egész más fénytörést kap a 2022 februárja óta látottak ismeretében: figyelmeztetés is lehetett volna, csak senki nem figyelt.
Grúzia függetlenné válása óta küzd saját szakadár államaival, Dél-Oszétiával és Abháziával. A történet ismerős lehet, hiszen a nemzetközi jog szerint Grúzia részeiről van szó, a senki által el nem ismert államok (a moldovai Dnyeszter Menti Köztársasághoz hasonlóan) tulajdonképpen az oroszok akaratából létezhetnek annak érdekében, hogy a többi hasonlóval küszködő poszszovjet országhoz hasonlóan itt is megnehezítsék az orosz érdekszférából való kikerülést.
Amikor áprilisban Grúzia tagjelöltté vált a NATO-ban, Oroszország csapatösszevonást hajtott végre Abháziában, lelőttek egy grúz felderítő gépet is, augusztus elején pedig már Dél-Oszétiából lőttek grúz területeket, de még csak kisebb összecsapások történtek. Maga a háború stlusosan a pekingi olimpia nyitónapján, augusztus 8-án kezdődött el hivatalosan is: a grúz hadsereg megtámadta a dél-oszétiai szeparatistákat, ostromolták a főváros Chinvalit is, az oroszok pedig egy nappal később már sorakoztatták a katonákat az orosz-grúz határhoz.
Ami innen történt, az teljesen sima történet hadügyileg: az oroszok az orosz állampolgárok védelmére hivatkozva pár nap alatt gyakorlatilag megszállták Grúzia jelentős részét (a két haderő méretét és fejlettségét még annyira sem lehet összehasonlítani, mint az orosz-ukrán viszonyban), Tbilisziig csak azért nem jutottak el a teljes blokád alá vett Goriból, mert augusztus 15-re tűzszüneti megállapodást kötöttek.
Az orosz kommunikáció már akkor is jelesre vizsgázott cinizmusból, hiszen Gori blokádját azzal indokolták, hogy távol akarják tartani a fosztogatókat. Tíz nappal a tűzszünet kihirdetése után némi tétovázás után az utolsó orosz csapatok is elhagyták Grúziát.
A háború alatt az oszétok több grúz falut is elpusztítottak, 192 ezer ember hagyta el otthonát, a dél-oszét területen pedig etnikai tisztogatás is történt, 2021-ben pedig az Emberi Jogok Európai Bírósága is kimondta az orosz és a dél-oszét erők bűnösségét, mivel erővel akadályozták meg, hogy a grúzok visszatérjenek lakhelyükre. Akkoriban több tiszt is beismerte, hogy azért gyújtottak fel lakóházakat, hogy biztosítsák, nem költöznek vissza az eredeti lakók. Ennek köszönhetően Dél-Oszétiának a 2016-os népszámlálási adatok alapján négyezernél is kevesebb grúz lakosa maradt.
A Human Rights Watch szerint mindegyik fél megsértette a háborúra vonatkozó nemzetközi szabályokat. A jelentések szerint az orosz katonák menekülő civileket is lőttek, az orosz gépek lakóépületeket bombáztak.
Augusztus 26-án Dmitrij Medvegyev elnök (Ez azokban az években történt, amikor Vlagyimir Putyin kijátszotta a törvényt, ami szerint maximum két ciklust tölthet valaki egyhuzamban elnökként, és Medvegyevet ültette az elnöki székbe, miközben ő miniszterelnök lett, majd később újra elnökként indult. Azóta a felső limitet eltörölte, úgyhogy most már nem kell trükköznie.) parancsot adott ki a két szakadár állam elismerésére, az orosz fél indoklása szerint ez az egyetlen lehetőség emberi életek megmentésére.
A de facto államot azóta is Oroszország tartja fenn.
Ez volt a Szovjetunió szétesése utáni első alkalom, hogy független állam ellen vetették be az orosz hadsereget, itt lett vége a Borisz Jelcin által képviselt vicces, de nagyrészt ártalmatlan orosz alkoholistáról szóló képnek (amit azért a Csecsenföld ellen indított orosz támadás árnyalt persze, de ezt is Putyin váltotta igazán brutális fokozatba később), amit felváltott a kemény, az igazának akár erővel is érvényt szerző új orosz ember imidzse. Az oroszok visszatértek a nagyhatalmi státuszba, ráadásul a szakadár államok fenntartásával megakadályozták a Nabucco gázvezeték megépítését is, ami a Kaukázuson keresztül kötötte volna össze Európát Közép-Ázsiával Oroszország megkerülésével.
Oroszország ekkor üzent először a korábbi szovjet térségnek: a tőlük való eltávolodással és a nyugat felé közeledéssel mindig azt fogják kockáztatni, hogy az orosz hadsereg betör az országukba, és lerombolja azt.
Az, hogy az orosz politika nem a vonzó világképben és értelmes ajánlatban, hanem az erőszakban hisz, nem különösebb újdonság, legyen szó cárizmusról vagy vörös terrorról. Érdemes viszont az akkor még Magyarországot is stabilan maga mellett tudó Nyugat reakcióját is felidézni: tulajdonképpen nem volt neki olyan.
Az például egyáltalán nem jelentett problémát a Nyugat számára, hogy Grúzia tulajdonképpen elbukta a NATO-tagságot, ráadásul Medvegyev 2011-ben gyakorlatilag be is ismerte, hogy a célok közt szerepelt, hogy megállítsa a többi egykori szovjet tagköztársaság nyugati integrációját is. Sőt, az öt pontból álló Medvegyev-doktrína sem váltott ki különösebb reakciót, amit 2008. augusztus 31-én adtak ki az alábbi öt alapelvvel:
- Oroszország elismeri a nemzetközi jog alapelvei elsőbbségét
- A világnak többpólusúnak kell lennie
- Oroszország nem akar konfrontációt semmilyen más országgal
- Oroszország számára megkérdőjelezhetetlen prioritás az állampolgárai életének és méltóságának védelme, bárhol is legyenek
- Ahogy más országok esetében is, vannak régiók, amelyekben Oroszországnak kiemelt érdekei vannak
Az öt pontból főleg az utolsó kettő érdekes: az oroszok védelmére hivatkozva az elmúlt tíz évben tulajdonképpen bármit megtehettek, az Oroszország kiemelt érdekeltségei közé tartozó régiókról szóló gondolat pedig tulajdonképpen beismeri, hogy bár hivatalosan végre megszabadultak tőlük egyes államok, ne is merjenek a nemzeti önrendelkezésre hivatkozva olyan irányba tartani, amilyenbe az adott ország állampolgárai szeretnének.
Oroszország tulajdonképpen csak szóbeli kritikákat kapott: az Európai Unió tűzszünet tárgyalására küldött delegációt, Angela Merkel aggodalmát fejezte ki a helyzet miatt, és a háború végét sürgette, az Egyesült Államoktól George W. Bush elfogadhatatlannak nevezte, hogy Oroszország megszállt egy szuverén államot. Igazán látványosan a lengyelek, a lettek és az észtek támogatták a grúz kormányt, miniszterelnökeik találkoztak a háború alatt Mihail Szaakasvili elnökkel Tbilisziben, ahol 150 ezer ember előtt mondtak beszédeket.
Franciaország és Németország nem nevezett meg felelőst, Olaszország pedig kifejezetten oroszpárti véleményen volt, hiszen Silvio Berlusconi már akkor is közeli szövetségese volt Vlagyimir Putyinnak.
Magyarországon akkoriban az MSZP és az SZDSZ kormányzott koalícióban, a grúziai akció annyira nem zavarta meg Gyurcsány Ferencet, hogy a háború után egy évvel, 2009 novemberében magánjellegű vacsorán is részt vett Moszkvában Vlagyimir Putyin vendégeként Dobrev Klárával. Ekkor Gyurcsány már nem volt miniszterelnök, nem sokkal előtte lemondott.
Gyurcsányt előtte a teljes akkori ellenzék kritizálta, amiért miniszterelnöksége alatt még otthonába is meghívta Vlagyimir Putyint, a DK jelenlegi elnöke később azzal magyarázta, hogy az még egy másik Putyin volt, és szerinte épp Grúzia lerohanása jelentett fordulópontot a megítélésében, bár ezek szerint ez nem zavarta meg a magánvacsorát.
Érdekesség, hogy igazán konkrét következménye az orosz agressziónak csak Ukrajnában lett volna: részben a Grúziában történtek miatt Viktor Juscsenko elnök azt javasolta, ne hosszabbítsák meg a Krímen lévő szevasztopoli haditengerészeti támaszpontra vonatkozó szerződést, mivel attól tartottak, a jelentősen oroszbarát régiónak számító félszigeten található támaszpont okot szolgáltathat az orosz benyomulásra. Hogy mennyire igaza volt, azt azóta már tudjuk a szerződést viszont nem kellett meghosszabbítani, hiszen 2017-ben járt volna le, az oroszok viszont három évvel korábban átvették a hatalmat.
Magyarországról igazán oroszellenes álláspontot egyetlen ember képviselt akkor, az pedig a legerősebb ellenzéki párt elnöke, Orbán Viktor: ő 1956-hoz hasonlította az oroszok benyomulását Grúziába. A TV2-nek nyilatkozó politikus álláspontja akkor az volt, hogy Ukrajna mielőbbi NATO-taggá válása előzhetné meg, hogy hasonló történjen ott is.
Oroszország nemzetközi kapcsolatai tulajdonképpen semmit nem romlottak azon túl, hogy Grúzia megszüntette velük a diplomáciai kapcsolatot. A Nyugat egyszerűen nem akart belemenni bármiféle feszültségbe egy apró kaukázusi ország miatt, pedig lehet, hogy nem ártott volna: Az Európai Parlament Külügyi Bizottságának 2015. májusi jelentése már tartalmazza, hogy „az EU reakciója Oroszország Grúzia elleni agressziójára és területi integritásának megsértésére 2008-ban arra ösztönözhette Oroszországot, hogy hasonló lépéseket tegyen. módon Ukrajnában ". Ahogy tett is, először 2014-ben, másodszor 2022-ben.
Azóta talán Boris Johnson brit miniszterelnök fogalmazott a legsarkosabban: 2022-ben egy New York Timesban megjelent vendégcikkben jelentette ki, hogy a 2008-as grúziai események olyan tanulsággal szolgáltak, amiket a Nyugatnak nem sikerült levonnia.
A tanulság úgy tűnik, most sem született meg tehát: Grúzia továbbra sem érdekli még annyira sem a Nyugatot, mint Moldova vagy Ukrajna.
Nyitókép: Wikimedia Commons
