Ez a cikk eredetileg az Azonnali.hu Könyves Kálmán rovatában jelent meg.
Egy fantasztikus történet mindig egy ötlettel kezdődik: mi lenne, ha…? Amellett szoktam érvelni, hogy ez az ötlet a leglényegesebb dolog. Persze a legjobb ötletet is el lehet rontani, ha valaki nem tud írni például; de hiába tud valaki remekül írni, ha nincs ott az ötlet, akkor nem lesz fantasztikus történet.
Ez az ötlet lehet valami kifejezetten egyedi – ez egyre ritkább –, vagy lehet egy vagy több ismert toposz megfelelő arányú remixe. John Scalzi talán a legjobb ma alkotó példa arra, hogy hogyan lehet alapvetően ismert, nem túl meglepő vagy szubverzív ötletekre alapozva remek, első sorban a szórakoztatásban érdekel science fictiont írni.
Ugyanis ha Scalzi a fejébe vesz egy ötletet, aköré majdnem biztos, hogy egy kerek, könnyen fogyasztható, érdekes történetet húz fel.
Mint legutóbbi könyvének utószavából kiderül, a covidos szenvedés alatt dolgozott valami nagy sztorin, de beletörött a bicskája. Helyette elővett egy másik ötletet: mi lenne, ha a japán, és ezek nyomán amerikai filmekből ismerős hatalmas szörnyek, a kaidzsúk – gondoljunk például Godzillára – egy alternatív Földön valóban léteznének? És erről egyes kormányok jó ideje tudnának?
Persze nem ennyi a dolog, de majdnem
Nem is lehetne egyértelműbb eszképizmust elképzelni egy elmúlt két évben írt könyv részéről, minthogy az ételszállító startupnál először vezetőként, majd a milliárdos tulaj miatt futárként dolgozó geek figurát egy régi barátja meginvitálja egy szervezetbe, ami nagy, veszélyeztetett állatokat gondoz.
Azt persze főhősünk nem tudja, hogy ezek a nagy, veszélyeztetett állatok hatalmas, őrületesen veszélyes kaidzsuk, és hogy egy alternatív Földön élnek.
A dolog hátterét egész jól kitalálta Scalzi, kihasználva azt, hogy például Godzilla az amerikai atombombák allegóriájaként jelent meg, és első áttörésüknek a mi világunkba itt is az atombombákhoz, illetve az atomenergiával való kísérletezéshez van köze. Az elmúlt évtizedekben titokban stabil kapcsolat épült fel ezzel az alternatív világgal, ahol vannak állandó kutatóbázisok.
Egy ilyen helyre, mindenféle tudósok közé kerül Jamie, mint „anyagmozgató”, akinek elvileg tényleg az lenne a feladata, hogy pakolja és hurcolássza a bázison a dolgokat. Persze, ahogy az lenni szokott, a történet bonyolódik, és Jamie, illetve új szobatársai – szintén mind újoncok – pár elég komoly probléma közepén találják magukat, és – szintén ahogy lenni szokott – végül rajtuk múlik a világ biztonsága.
Emellé pedig itt van minden, amiben Scalzi jó: kicsit túltolt geek utalások és easter eggek, szórakoztató párbeszédek és one-linerek, és nem teljesen váratlan, de jó fordulatok.
Mivel ezt a könyvet is a most már szokásommá váló multiplatformos megoldással printben magyarul, éjjel e-könyvben angolul, és futás közben hangoskönyvben hallgattam, elmondhatom, hogy a fordítás jól adja vissza az eredetit, és hogy a hangoskönyv kifejezetten szórakoztató. A magyar borító szerintem lenyomná az eredetit egy borítóversenyben. (Hogy összességében jó dolog-e így elolvasni egy történetet, azt nem tudom – valószínűleg nem, de alkalmazkodnom kell a körülményekhez.)
Végső soron egyébként a legnagyobb eszképizmust a történetben talán nem is a kaidzsuk szolgáltatják, hanem az, hogy az addig a gig economyban szenvedő főhősünk, Jamie olyan elképesztő fizetést kap már az elején, amiből nem csak magát, hanem a lockdownban sínylődő léhűtő lakótársait is el tudja tartani.
Már majdnem lemondtam Scalziról
John Scalzi az üzletileg kifejezetten sikeres sci-fi írók közé tartozik: emlékezhetünk, hogy 2015-ben tíz évre, tizenhárom könyvre szerződött le a legnagyobb amerikai fantasztikus kiadóval, a Torral 3,4 millió dollárért, ami mai árfolyamon olyan 1,2 milliárd forintot jelent.
Nyilván azért érte meg ez a Tornak, mert Scalzi kifejezetten széles közönséghez szól, olyan könyveket ír, amit ha egy hosszú repülőút előtt állsz és ki akarod kapcsolni az agyad, simán levehetsz a reptéri polcról, és mire odaérsz, el is olvastad. És még az is lehet, hogy utána kedved támad még több sci-fit vagy akármit olvasni, ezért röpködött vele kapcsolatban egy időben a „belépőszint” jelző is.
Pár éve volt is egy kis vitázgatás arról, hogy mit is jelent pontosan az, hogy belépőszint, ami pontosan annyira lehet egyébként egy negatív értékítéletet is magában foglaló jelző, mint a „young adult”. Tapasztalt fantasztikum-olvasóként én nagyon élveztem például a Scalzinak igazi áttörést hozó Vének háborúja c. katonai sci-fi könyveket, de Az összeomló birodalommal kezdődő űropera-sorozatáról – hiába írtam akkoriban az első könyvről pozitív hangvételű ajánlót – lepattantam, nem olvastam el a következő részeket: végső soron kicsit felületesnek éreztem a dolgot.
Pár év szünet elég volt hozzá azonban, hogy tudjam értékelni ismét a szerző dolgait. A Kaidzsú Állatvédő Társaság legalábbis arra a pár napra, amíg olvastam tökéletesen lekötött, nevettem rajta, vártam, hogy mi történik a következő fejezetben.
Nyilván nem ez a könyv fog új irányt szabni a sci-finek – vagy fogja feléleszteni azt hamvvedréből –, de nem is az „egynek elment” kategória.
Szóval most úgy vagyok vele, hogy ha ír valamit Scalzi, el fogom olvasni, hiszen ami csinál, azt remekül csinálja – és megvan az a biztos előnye a hasonló kategóriájú fantasy-könyvekkel szemben, hogy minimum fele akkora terjedelemben. De azt beszéljük meg majd egy másik alkalommal, hogy mi az istenért nem tud egy mainstream fantasy-szerző sem 500 oldalnál rövidebb könyvet írni.
