„Haj, ki kisze, haj, Jöjj be, sódar, jöjj!”
– kiáltozták eleink még a húsvétvasárnapot megelőző virágvasárnapon, miközben egy női ruhába öltöztetett szalmabábut hordoztak körbe a faluban, majd vízbe dobták, esetleg elégették. A nyugati szomszédainknál, de gyakran magyar földön is a bábu a véget érő telet személyesítette meg, a kiszehajtás műveletét pedig mágikus jelentéssel ruházták fel – írja a Múlt-kor.hu.
Még az 1920-as években is élt az a népszokás az Alföld déli részén, hogy a miséző pap nagyszerdán és nagycsütörtökön az egyik zsoltár elhangzását követően – annak jeléül, hogy Jézus halálakor a Szentírás szerint kettéhasadt a jeruzsálemi templom kárpitja – a templom lépcsőjét ütötte meg a misekönyvvel, a hívek pedig elővették a padjuk mellé gondosan előkészített botjaikat, és a padsorokat püfölték.
Fotó: MTI Archívum, Fortepan
A lépcső, illetve a pad szimbolikus jelentőségű, ugyanis Pilátust jelképezi, aki elárulta Isten fiát, és mosta kezeit. Csongrád megyében „pancilusozásnak” nevezték azt a szokást, amikor a gyermekek a Pilátust megszemélyesítő deszkát vagy gyékényből font ütővel a fűszálakat verték.
Róheim Géza néprajzgyűjtő egy igen különös nagypénteki népszokást jegyzett fel az 1920-as években. Göcsejben a férfiak hajnalban kezükben egy pálcát szorongatva meztelenül futottak ki az ajtón és körberohanták a házukat. A valószínűleg pogány elemekkel keveredő szokás arra szolgált, hogy portájukat megszabadítsák az alkalmatlan rovarokról, kártevőktől. A ház kerülése közben ezt kiabálják:
„Patkányok, egerek, csótányok, poloskák, oda menjetek, ahol füstös kéményt láttok”.
A locsolás igazi tradíciónak számít húsvéthétfőn, a mára egyre inkább visszaszoruló hagyományról már a 17. századból is vannak forrásaink. Apor Péter az 1736-ban megjelenő, Metamorphosis Transylvaniae című művében így írt róla:
„...úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben...”
Fotó: MTI Archívum, Fortepan
A néhány környező országban is ismert népszokás egy ősi rítus keresztényesített formája.
A tojásfestés, valamint a lányok vízzel teli vödörrel (a modern időkben már a slag és a szódás üveg is dívik) való üldözése szervesen összekapcsolódik: mindkettő a jelképes termékenységre, valamint a rituális megtisztításra utalt. Érdekesség, hogy a húsvéthétfőt a középkor évszázadaiban például vízbevetélő vagy vízbehányó hétfőnek is hívták. A tojás egész Eurázsiában a termékenység jelképének számított, gyakran találnak a régészek népvándorlás kori sírokban sírmellékként natúr, de festett tojásokat is.
A kölnis locsolkodásnak csupán néhány évtizedes múltja van, az eredeti hagyomány szerint húsvét másnapján tiszta vízzel kellett meghinteni a leányokat. E nemes cél érdekében gyakran verődtek kisebb bandákba a fiatal férfiak, így indultak útjukra. Szeged környékén a 19-20. században gyakran megesett, hogy a szebbik nem tagjait a kúthoz vitték, és néhány vödörnyi vízzel biztosították, hogy el ne hervadjon.
Jóval ijesztőbb népszokást találhattunk a múlt század közepéig egyes észak- és nyugat-magyarországi falvakban, ahol megkímélték a lányokat a húsvéthétfői dupla öltözködéstől, helyette azonban jóval fájdalmasabb módszert választottak a termékenységük tartósságának biztosítására: a megvesszőzést.
Címlapfotó: MTI Archívum, Fortepan
