Járvás Péter írása az Azonnali.hu Könyves Kálmán rovatában jelent meg először.
A könyves díjak éves shortlistjei mindig alkalmat adnak arra, hogy áttekintsük a mai magyar irodalmat. Olyanok, mintha valaki előkóstolna nekünk egy baromi hosszú étlapot, amihez nekünk nem elég feneketlen a bendőnk, és a végén kinyilatkoztatná, mit érdemes megreszkírozni.
Mindemellett a recenzornak alkalmat adnak arra is, hogy olvasottságával frusztrálja azokat, akik szeretnének sokat olvasni, de sajnos meg is kell élniük valamiből – de ez csak egy halkan elmormogott mellékszál. Felejtsük is el.
A Libri Irodalmi Díj elmúlt hetekben nyilvánosságra hozott top 10-es listája is ebből a szempontból bír értékkel, kedvem is szottyant átszaladni rajta.
Pláne, hogy ez végre egy olyan lista, amin egy pártnak sem lesz a büdös életben kétharmada.
Előrebocsátom: ez nem egy rossz névsor. Ami azt illeti, ez egy igen jó névsor – egy olyan mű sincs rajta, aminek szerepeltetése miatt kétségbe vonnám a degusztátorok jó ízlését, morális tisztességét vagy akár a józan eszét. Ez önmagában egy hatalmas piros pont.
Megfordult a fejemben, hogy egyfajta tetszési sorrendben vegyem végig őket, de szembesülnöm kellett eme módszer feloldhatatlan nehézségeivel:
bizonyos kötetek között egyszerűen nem tudnék dönteni.
Meg hát itt van az az anomália is, ami a Libri Irodalmi Díjat születése óta jellemzi: hogy egyként foglalkozik próza-, illetve lírakötetekkel.
No, most szerintem ez a két minőség egyszerűen nem vethető össze, ugyanis más-más olvasási stratégiát kívánnak, az előidézendő befogadói reakciók megítélésem szerint épp annyira különböznek, mint egy tartalmas háromfogásos ebéd komplex ízélménye az előtte betekert fél unikumtól. Nyilván nem bántani akarom én az unikumpártiakat, mert annak is megvan a maga célja és értéke, ami azonban más cél és érték, mint amit a prózák többsége nyújtani kíván. (Megjegyezném továbbá, hogy a Térey óta újra teret nyerő verses regény műfaja ugyan elmossa kissé ennek a szembenállásnak a határait, de azért az – legalábbis mint hipotézis – nézetem szerint tartja magát.)
Szóval végtére is maradtam a gyáva és ósdi ABC-rangsornál, pici csavarral.
Aki behozza az irodalomba az autofelláció nemes művészetét
Így rögtön alkalmam van titkos favoritomat promózni: Bartók Imrét. Az Azonnali virtuális hasábjain Pintér Bence már foglalkozott a Lovak a folyóban-nal, és bizonyára már a recenzió címválasztásával kedvet csinált hozzá. Ám ha valaki még ettől se érezte úgy, hogy kiperkáljon négy rugót egy könyvvért, ami behozza az irodalomba az autofelláció nemes művészetét, hát én most tennék vele még egy próbát.
Bartók egy kiszámíthatatlan író. Annyira kiszámíthatatlan, hogy az szinte kiszámítható.
Öt regényét olvastam, és öt teljesen elütő érzelmi viszony alakult ki bennem velük kapcsolatban. Volt, amelyiket magamban elküldtem a búsba, volt, amelyik előtt ájult tisztelettel meghajtottam fejem, de szeretni nem bírtam, és volt, amelyiket remekműnek tartottam, és ráadásul még élveztem is. Na, ez utóbbi volt a Lovak a folyóban.
Mindez nem arra vezethető vissza, hogy Bartók képességei ingadoznak, mint a középparaszt – nem, épp ellenkezőleg. Ő pontosan tudja, mit akar kiváltani az olvasóból, és – tekintve, hogy szinte hibátlan mondatalkotó – azt is váltja ki.
Paradox módon mindezt úgy teszi, hogy (megkockáztatom) nem is igazán érdekli az olvasó. Nem velünk, olvasókkal kommunikál, hanem van egy folyton formálódó irodalomeszménye, és azzal kapcsolatban állít fel hipotéziseket. Ez a fajta távolságtartó, – félve mondom – antiszociális attitűd ebben a kötetben is megjelenik, de átszűrve egy nagyon éles önreflektív szemszögön, ami a műfaji értelemben lélektani horrorra hajazó regényt (legalábbis részben) önironikus kulcsregény-paródiává teszi. És ez bitang jól áll neki.
Még mindig a „B” betűnél: Bödőcs Tibor. Úgy hiszem, a körúton belüliség elefántcsonttornyaiban nevelkedett bölcsészek légiója itt hördül fel, hogy „kakukktojás!!!”, de óvatosan ellenvéleményt fejtenék ki. A Mulat a manézs-zsal amúgy már foglalkoztam ehelyütt, szóval csak röviden.
Bödőcs műfaji értelemben egyáltalán nem lóg ki (vagy le) a listáról. Hogy minőségi értelemben lelóg-e, azon nyilván élesebb vitát lehetne folytatni, de szerintem úgy se nagyon.
Ez a kötet ugyanis látványosan eltávolodik a paródia műfajától, sokkal inkább kapcsolódik Spiró Feleségverseny-éhez, mint bármihez, amit humorista Magyarországon valaha írt. (Beleértve az eddigi Bödőcs-könyveket is.) Kitapintható benne a szándék, hogy az irodalom családjának tagja legyen – még ha csak mostohagyermeki státuszban is, vö. szatíra. Én nem annyira vagyok oda a szatírákért (a Feleségversenyt se szerettem), de azért ez egy irodalmi műfaj, ezt leszögezhetjük.
Mint ahogy azt is, hogy akik a szépirodalom koronaékszereire jellemző összetett áthallásokra nem annyira fogékonyak, azok alkalmasint a szatírában még megtalálhatják a maguk revelációját. Meg merem kockáztatni, e tíz könyv közül Bödőcsé az, amit a legtöbbet nyitottak ki, és amiben alighanem a legtöbben fedezték fel fikcióvá desztillálva saját kínzó kétségeiket a világ és ország jövőjével kapcsolatban. Ha innen nézzük, egyáltalán nem érdemtelenül követel helyet a top 10-ben.
És most jöjjön Danyi Zoltán, az én másik idei szívem csücske. Vannak bizonyos párhuzamok itt Bartókkal, a leglátványosabb talán az, hogy A rózsákrólban is többet foglalkozik az elbeszélő a saját péniszével, mint amit a kereszténydemokrata hagyomány még egészségesnek tart. (A magyar kereszténydemokrata hagyomány ugyanis szívesebben foglalkozik azzal, hogy más mit csinál a péniszével, de ezt tényleg csak az „off” jel alá rejtve merem megjegyezni.)
Párhuzam továbbá az is, hogy Danyival se mindig volt felhőtlen a viszonyom: A dögeltakarító-t, ezt a délszláv háború által ihletett történetet például igen nehezen tudtam befogadni – egész egyszerűen borzasztóan éreztem magam benne. Tudván tudom, hogy egy ilyen történetben úgy illik, hogy az olvasó igenis érezze benne rosszul magát, de hát mit csináljak, ha egyszer én akkor érzem jól magam, ha jól érzem magam.
Ez a könyv viszont véghez viszi azt a bravúrt, hogy egyszerre tud bénítóan konzisztens lenni, és ugyanakkor működni mint fikció. Danyi kényszeres elbeszélőjének élete a saját prosztatája és a rózsatermesztés körül forog,
mindent ehhez köt, mindig ide tér vissza, mintha nem tudna kiszabadulni a saját maga által megteremtett ördögi spirálból.
Irodalmon kívüli szereplő, akivel aligha találkoznánk a Margó-fesztiválon – de azon kívül kábé mindenhol igen. Csak épp nem éreznénk szükségét, hogy beszélgessünk vele. Pedig! Amikor Danyi az ő tudatán vezet keresztül minket, egyfajta dantei alászállásra hív. Képes irodalmat alkotni úgy, hogy ehhez eszközként egy végletekig nem-irodalmi nyelvet használ – ez pedig fantasztikus írói képességekre utal.
A végtelenül privátot próbálja meg irodalmi igénnyel nyilvánossá tenni
Gerlóczy Márton végrehajtotta azt a bravúrt, hogy a Jelenkor–Magvető–Kalligram-szentháromságon kívülről került be a listára. Nem gyakran van ám ilyen. (Bödőcs is így tett amúgy, de hát az picit más. Hisz ő Bödőcs.) A Katlan a harmadik nagy élményem volt a tavalyi évet tekintve, úgyhogy ennek felhőtlenül örülök. (A negyedik nagy élményem viszont nem került be, de csak azért is ide teszem, hátha kedvet csinálok hozzá: Kollár-Klemencz László Öreg banda című regényéről beszélek.)
Gerlóczy a korai „magyar irodalom fenegyereke” státuszt cserélte le az utóbbi években egy sokkal mélyebb, sokkal önreflexívebb nézőpontra,
amit pazarul tol, szóval kijárt már a jelölés. A Katlan tulajdonképpen kísérleti próza, ami a végtelenül privátot próbálja meg irodalmi igénnyel nyilvánossá tenni. Mondhatni, a Mónika-féle Kibeszélő show intellektuális interpretációjáról van itt szó:
a szerző elmeséli, milyen is leásni a saját családfánk gyökereihez.
Tiszta, pontos szöveg, egyfajta krimi, ahol az elbeszélő a detektív, a bűntény meg maga a család. A főhőst Gerlóczy Mártonnak hívják, aki megszólalásig hasonlít egy Gerlóczy Márton nevű íróra – talán nem viselkedik könnyelműen az az olvasó, aki ezek után a kötetre úgy tekint, mint ami a dokumentummá válás igényével kíván fellépni, olyasminek, amiben az ún. „igazság” igyekszik kibontani szirmait. Aztán az alcím mégis az, hogy „Fikció”. De hát kérdem én, mi ebben a fikció?
Nos, a válasz alkalmasint az, hogy minden interpretáció fikció. Csak némelyik úgy csinál, mintha nem az volna.
Gerlóczy a családot firtatja, felhozva a csontvázakat a pincéből. Keresztury Tibor se adja alább, csak ő saját betegségének megy utána. Multiszisztémás atrófia (MSA) a kór böcsületes neve. És hát mocskos egy dolog: a lassú leépülés, az elviselhetetlen fájdalom világa, ami
az író precíz, alanyra-állítmányra kifejlesztett agyát borzalmas roncsteleppé változtatja, egy kuplerájjá, ahol alapvető szavakat nem találunk meg,
ami képtelen másra koncentrálni, mint a saját szenvedésére – privát pokol. A Hűlt helyem nem egy jól fésült szöveg, csapong, el-elkószál, de pont ezektől lesz hiteles. Üzenet egy olyan létezésből, amit az ellenségünknek se kívánunk.
Nem az életmű Csomolungmája
Ha megjelenik egy kötet Krasznahorkai Lászlótól, akkor arra eleve tekinthetünk úgy, mintha már fenn is lenne minden valamirevaló irodalmi listán. A dallamos című Herscht 07769-cel sincs ez másképp. Nyilván ennek elsődleges oka, hogy Krasznahorkai a mi élő klasszikusunk, az a magyar író, aki ha focista lenne, már rég leigazolta volna Manchester City, de mivel nem focista, ezért meg kellett elégedjen a Man Booker-díjjal.
Krasznahorkai amúgy a közkeletű vélekedés szerint az a fajta „tipikus” kortárs irodalom, amivel a zalai háziasszonyokat szokták ijesztegetni – hogy mást ne mondjak, ez a kötet is egyetlen, bő négyszáz oldalas mondatból áll.
Ugyanakkor meg kell védenem a regényt: igenis olvasmányos, lendületes, sőt: humora is van. Sötét, pesszimista humor, de humor. Tény, hogy meg kell adni magunkat neki ahhoz, hogy élvezni tudjuk, érdemes továbbá kizárni a családot a lakásból, ha valóban el akarunk merülni benne, de ha ez megvan, egyáltalán nem szenvedés olvasni.
Ugyanakkor – és itt finoman megfogalmazott kritika fog következni – a Herscht 007769 nem a szerző pályafutásának Csomolungmája.
Szerintem. Kicsit olyan, mintha Az ellenállás melankóliáját írta volna újra, csak most a német piac igényeit figyelembe véve. Az alaphelyzet, a figurák mintha onnan lettek volna elővéve, megmikrózták, aztán hopp, feltálalták őket Kelet-Németországban. Persze a problémák, és a problémákon való végigmenés mikéntje más regényt eredményez. Szóval remek könyv ez is, legfeljebb Krasznahorkaitól láttunk már remekebbet is.
Hm, az „SZ” betűnél tartunk, és csak most jön az első nőnemű író. Mégpedig Szvoren Edina, akit én a legjobb ma élő novellistánknak tartok.
Szövegeit jellemzi valami nehezen megfogható és tökéletesen reprodukálhatatlan íz, valami settenkedő szürrealitás,
halad az ember a Szvoren-mondatban, megy, mendegél, és egyszer csak a mondat fogja magát, és valami előre nem látható kanyart vesz, az olvasó meg azt se tudja, hogy jutott ide. És hol döntött úgy a mondat, hogy ő most lényegében átalakul. Nem igazán lehet ezt elmagyarázni – olvasni kell Szvorent, aztán majd meglátjátok.
Az utolsó a prózák között a listán Vonnák Diána Látlak című elbeszéléskötete.
Jó cím ez, amúgy. Hisz mit csinál egy valamirevaló író? Lát minket. Téged, engem.
Finoman megrajzolt, enyhén steril novellák gyűjteménye, ahol a sterilitás eszköz, mintha a szerző arra utalna vele, hogy ő csak a teret teremti meg a szereplőknek, azok meg kezdjenek vele valamit. A szövegek alapélménye az „utazás” motívuma: emberek mennek egyik helyről a másikra, mintha azon a másik helyen újradefiniálhatnák magukat – pedig nem. Jól összerakott kötet, kifejezetten értékes írói bemutatkozás – a jelölés talán egyfajta megelőlegzett bizalom is Vonnáknak.
Nem sumákoljuk el a verseket sem
Gondolkodtam azon, hogy a verseket elsumákolom. Itt, ezen a ponton elbúcsúzom, hátha valaki nem veszi észre, hogy eddig csak nyolc mű került terítékre. Merthogy én nem annyira vagyok otthon a lírában, mint a prózában. Hogy miért nem, hát azt pont Závada Péter Gondoskodás című kötetével lehet legegyszerűbben illusztrálni. Én amúgy szerettem az Ahol megszakad verseit, szerintem az a címadó vers is nagyon jó anyag, primer érzelmeket vált ki ugyan, de azokat olyan biztosan, mint ahogy Sólyomszem nyilaz.
Viszont a Gondoskodás távol maradt tőlem. Rettentő sok tudással van megírva, talán túl sokkal is.
Olvastam, és arra gondoltam, hogy értem. Vagy nem értem. De ez mindegy is: soha nem fog kiderülni, melyik. A lényeg, hogy ha felfogom is az alakzatok már-már mértani tisztaságát, egyáltalán nem érzem szükségét, hogy a mélyükre menjek.
Tóth Krisztina más tészta. Ő aztán nem alakzatokban gondolkodik, hanem azt lesi, hol vághatja orrba az olvasót.
Nett kötet amúgy, szépen elrendezett blokkokkal támad, áthatja az a mélységesen tóthkrisztás társadalmi érzékenység,
ami őt mellesleg a nyomornovellák királynőjévé is teszi. Ezeknél a verseknél nem kérdés, hogy érti-e az ember vagy nem, mert világos, mit akarnak elmondani. Ha a primer érzelmeket hiányoltam Závadánál, hát itt: megvannak.
Profi kötet, már-már túl profi.
Talán csak azt vethetem a szemére, hogy mintha Tóth Kriszta jobb szeretne mást boncolni, mint önmagát.
Nos, íme a Libri Irodalmi Díj jelöltlistája. Jó étvágyat hozzá. Olvassatok, és ha van rá likviditás, vásároljatok kortárs irodalmat. Mert minél többet vásároltok, annál biztosabb, hogy holnap is lesz mit vásárolni.
Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán mindig segít!
