Mit rontott el az ellenzék? Miért nem spórolható meg a terepmunka? És vajon hová tűntek a jobbikos szavazók? A kérdésekre Kovács Jánossal, az Elemző szemével blog szerzőjével, politológussal kerestük a választ.
Budapesten kívül alig-alig volt olyan körzet, ahol az ellenzék meg tudta szorongatni a kormánypárti jelölteket. A meglepő talán nem is ez volt, hanem a vidéki városok elevesztése. Hogy történhetett ez, különösen a 2019-es ellenzéki előtörés tükrében?
Igen, a Budapest-vidék törésvonal egyértelműen megmutatkozott ezen a választáson, és láthatólag az sem jelentett komoly fegyvertényt a megyei jogú városok többségében, hogy a 2019-es önkormányzati választáson viszonylag sikeresen szerepelt az ellenzék, ami előrevetítette, hogy – bár az országgyűlési választás más műfaj – a következő években érdemben nagyobb lehetősége lesz majd a szervezetépítésre, mozgósításra. Ehhez képest ellenzéki vezetésű városokban, jó eséllyel nyerhetőnek gondolt választókerületekben is alulmaradtak az összefogás jelöltjei.
Ebben komoly szerepet játszhatott az Ön által is említett, kétségtelenül meglévő erőforrás-aszimmetria, de azt gondolom, túlzóan leegyszerűsítő és félrevezető volna kizárólag erre a körülményre fogni az ellenzék kudarcát. A választás fő tétje a kormány maradása vagy bukása volt, és az országos politikai problémafelvetésekre, valóságmagyarázatokra a nagyvárosi, illetve a vidéki választói tömegek másként rezonáltak. A közhangulatot, a válsághelyzettel kapcsolatos, aktuális félelmeket és veszélyforrásokat a kormánypártok időben detektálták, és – ha némi következetlenséggel is – képesek voltak helyzeti előnyt kovácsolni ebből a tétova, egymásnak ellentmondó üzeneteket küldő, ellenzéki szereplőkkel szemben.
Kovács János politológus, elemzőFotó: Fotó: Béli Balázs/Alfahir.hu
Különösen igaz ez az orosz-ukrán háború kapcsán, ahol azt láthattuk, hogy erőteljesen érvényesült az inkumbens-hatás: ha nem is sikerült Orbán Viktor „békemissziója”, az események lefolyása és a politikai kommunikáció a kormánypártokat erősítette. Ami a kisebb településeket (kisvárosokat, nagyközségeket, aprófalvakat) illeti, itt a Fidesz számára immár hagyományosan jelentős tömegbázis és utánpótlások voltak, és az itt élők hagyományőrző értékrendjét, társadalmilag konzervatívabb gondolkodásmódját, elégedettségérzetét leginkább a kormánypártok stratégái értik és képesek tömegkommunikációs eszközökkel, megígért fejlesztésekkel, illetve szociális transzferekkel befolyásolni.
Bár egyes véleményvezérek a vereség okaként a "falvak népét" okolta, sőt, egyesek a mucsaiozásig és parasztozásig is eljutottak, több olyan elemzés is napvilágot látott, hogy az ellenzék már a vidéki kisvárosokból is eltűnt, nincs jelen, csak kampányidőszakban. Mennyire játszik szerepet az ellenzéki vereségben a pártok eltűnése?
Egyes (választás-) szociológiai csoportok kollektív minősítése nem a helyzetelemzésben segít, hanem a bűnbakkeresésben. Ez nem jó út. A vidék Magyarországát értelemszerűen más vagy más hangsúllyal megjelenő kérdések foglalkoztatják. Ezeknek a választóknak nem lehet ugyanazokkal az üzenetekkel kínálatot nyújtani, mint az urbánus, kozmopolita szavazóknak. Itt sokkal fontosabb szerepe van az emberközeliségnek, a közösségi identitásoknak, a megjelenített értékrendnek, a jól értelmezhető jövőképnek, a politika „soft” elemeinek. Választásról választásra egyre nagyobb szerepet kapnak a különböző közösségi média és egyéb multimédiás platformok; a hírfogyasztási szokások és a politikai közbeszéd, a vitakultúra ezzel együtt változnak.
A népszerűséget gyakran „lájkokban” mérik. Ez viszont csalóka képet fest, kedvez a véleménybuborékok kialakulásának, a társadalom további polarizációjának, s a rurálisabb területeken élő, illetve hagyományos sajtótermékekből tájékozódó, zömmel idősebb választókat sokszor el sem érik ezek az üzenetek.
Vagyis önbecsapás párizsira és krumplira építeni egy párt üzenetét?
A „médiapárti” létnek megvan a maga akciórádiusza, amelyen belül hatékony lehet, amennyiben képes a sajtóban tematizálni, azon kívül viszont nélkülözi azt a pártszervezeti infrastruktúrát, ami a választókkal való, aktív kapcsolattartás, mozgósítási verseny tekintetében elengedhetetlen. Ha körbenézünk az ellenzéki pártok között, alig találunk olyat, amelynek jól kiépült, aktív tagsággal rendelkező, országos szervezeti hálója van.
A terepmunka, a szervezetépítés sosem spórolható meg, és nem lehet pusztán egy-egy országos tétmeccs előtt néhány hónappal elkezdeni foglalkozni vele. Az sem megoldás, ha országos kapacitásokat koncentrálnak egy-egy körzetre időközi választások alkalmával, mert egy olyan ellenzéknek, amelyik valóban kormányváltásban gondolkodik, a 106 egyéni választókerület döntő többségében kiépült, beágyazott helyi pártszervezetekre és jelöltekre van szüksége. Itt fontos megjegyezni: a szervezetépítés erőforrás-igényes, de közel sem pusztán pénzkérdés, így annak kudarcát nem lehet pusztán erre az egy tényezőre redukálni.
Korábban a Jobbik rendelkezett mérhető vidéki alapszervezeti struktúrával, működő - értsd, aktív, pártpolitikán túl is létező - közösségekkel. Általános vélemény szerint ezeknek mára nyoma sincs. Ennyire számít egy-egy kistelepülésen a pártok jelenléte egy választás kimenetelére?
A Jobbik szervezeti sorvadása több mint egy ciklusra visszanyúló folyamat, ugyanakkor annak válságjelei mostanra váltak igazán szembetűnővé. A Jobbik a múltban gyakran határozta meg önmagát a vidék pártjaként. Nem véletlenül, hiszen a nagyobb városokban – önerőből – csak mérsékelt sikerekre számíthatott, viszont egy időben a nagyközségi, kisvárosi miliőben kifejezetten támogatott formációnak bizonyult. A Jobbik szerepe az ellenzéki összefogáson belül deklaráltan az lett volna, hogy megszólítsa, bevonzza a vidéki, tradicionálisabban gondolkodó, esetenként radikálisabb, illetve a kifejezetten kormánykritikus, ám ideológiai értelemben jobboldali beállítottságú szavazókat.
E célok közül láthatóan egyik sem sikerült: egyes elemzések szerint a párt korábbi szavazóinak jelentős hányada elpártolt, átszavazott, egyes egyéni választókerületi jelöltjei közös jelöltként is kevesebb szavazatot kaptak, mint 4 éve csupán a Jobbik jelöltjeként, ráadásul az előválasztáson „elnyert” 29 egyéni választókerületből végül egyet sem tudtak valódi mandátumra váltani.
Ebben komoly szerepe lehetett annak, hogy a Jobbik vidéki alapszervezeteinek jelentős része a párt átpozícionálásának és a párton belüli tisztogatásoknak köszönhetően csak papíron létezik, illetve jó ideje inaktív.
Vagyis a mozgalmi jelleg tűnt el a Jobbik mögül. Ugyanakkor ez az állapot nem csak a Jobbik szervezetére jellemző: a többi ellenzéki párt is végvárakat őriz újabb bástyák építése helyett.
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Több ellenzéki politikus is a valóban létező fideszes médiatúlsúlyt hozta fel példaként, ami a sokszor brutális kormánypárti fölényt csak részben magyarázhatja meg. Mi az oka, hogy a vidéki körzetek jelentős részében az ellenzéki jelöltek nemhogy megszorongatni nem tudták a kormánypárti jelölteket, de még a csúfos, megalázó vereséget sem tudták elkerülni?
Ennek összetett okai vannak, de ha muszáj leegyszerűsíteni, akkor azt mondanám,
az ellenzéki témafelvetések, kampányok gyakran nem a magyar valóságból indulnak ki, nem veszik figyelembe a „magszavazókon” túli, széles közvélemény attitűdjeit, keresletorientált programalkotás helyett témákat importálnak külföldről, absztrakt, az egyszerű ember hétköznapi kihívásaira alig reflektáló kérdéseket emelnek a kommunikációjuk középpontjába.
Ez egyfelől szükségszerűnek és innovatívnak tűnhet, hiszen „békeidőben” az ellenzéki pártok egymással is versengenek, másfelől folyamatosan keresniük kell azokat a kitörési pontokat, témákat, amelyek mentén – a sajtó érdeklődése mellett – általános rendszerkritikát fogalmazhatnak meg. Ugyanakkor nemcsak a kommunikációs csatornák szűkössége az ellenzéki „nyomorának” az oka számos vidéki körzetben, hanem az is, hogy a realitásérzék, a hitelesség és a kellő helyismeret hiánya miatt gyakran a meglévő, szűk csatornákon is gyenge mozgósító erővel bíró üzeneteket továbbítanak, amelyeknek vagy nincs helyi relevanciája, vagy ezek az ígéretek elcsépeltek és nem egyeznek a helyi választópolgárok probléma- és célspektrumával.
De kétségkívül igaz, hogy a fideszes fellegvárakban és a rendszerint a kormánypártok irányában billenő körzetekben óriási hatása van annak, hogy az emberek a párhuzamos valóságmagyarázatok közül melyiknek adnak hitelt, melyik vált ki belőlük erősebb érzelmi reakciót. A Fidesz pedig sokkal ügyesebb a „veszély-tét-ellenség” hármasának megjelölésében, mint az orbánozó, korrupciózó és rezsimező ellenzék.
2022-ben nagyon kevés lesz azt ismételgetni, hogy összefogás, O1G és bontsuk le a kétharmadot!
Amennyiben az ellenzéki pártok kormánypártok szeretnéndk lenni 2022-től, akkor meg kell találniuk az úgynevezett arcélüket, víziójukat és történetüket. Az összefogás, a kétharmad lebontása és a váltsuk le a rendszert ugyanis nem program, csupán öncél, hogy 2022-től ők legyenek a hatalom.
Az előválasztás lényege, hogy elvben a legjobb jelöltet sikerüljön kiállítani a kormánypárti jelölttel szemben. Ehhez képest néhány vidéki körzetek kívül egyedül Budapestet tudta az ellenzék megszerezni, azt sem teljesen, hiszen a jobbikos jelölt ott is vereséget szenvedett. Valóban sikerült megtalálni a jó jelölteket, vagy az előválasztás koncepciója bukott meg?
Az előválasztás egy komoly politikai innováció volt, még akkor is, ha számos körzetben pártalkuk döntöttek a közös jelölt személyéről, nem pedig a választók. Az előválasztás heteiben hosszú idő után sikerült az ellenzéki médiumoknak átvenni a közbeszéd tematizálásának képességét a kormánypártokról, ideiglenesen reaktív, narrátori szerepbe szorítva a Fideszt. Ugyanakkor az előválasztás sikere nem vonatkoztatható el az országgyűlési választási szereplés sikerétől.
Ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük az eredményeket, akkor valóban azt mondhatjuk, hogy az előválasztás módja, értelme kérdőjeleződött meg április 3-án. Ez azonban sokkal inkább az összefogás foghíjas politikai építményének, részérdekek menti töredezettségének, disszonáns kampányának tudhat be, mintsem az egyes jelöltek teljesítményének. Ez különösen jól értelmezhetővé válik, ha a kampány alatti egymásnak üzengetéseket vagy a verség utáni pártelnöki nyilatkozatokat olvassuk a közös miniszterelnök-jelölt kiválasztásáról és felelősségéről.
Igen, ha már üzengetés. A választást követő egymásra mutogatásban szinte elsőként Jakab Péter kért szót. Előremenekülésnek tűnik, hiszen a 29 jobbikos jelöltből egy sem tudott győzni, ráadásul a legtöbb kritika szerint pont a jobbikos szavazók tűntek el az összefogásból. Valóban ők tűntek? Ha igen, akkor hova?
Jakab Péter és Gyurcsány Ferenc voltak az első pártvezetők, akik a „kapitány” felelősségét hangsúlyozva találták meg a vereség fő okát, okozóját. A Jobbik kétségkívül a választás egyik legnagyobb vesztese, a pártelnök pedig ennek ódiumát nem kívánta lemondással, önmaga ellen bizalmi szavazást kérve felvállalni. Ami maradt lehetőségként, az a bűnbakkeresés, és Márki-Zay vezetői mentalitása, jobbközép önpozicionálása, pártalapítási tervei eleve ellenszenvet keltettek a Jobbik vezetésében.
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Már csak amiatt is, mert a kampány során a közös miniszterelnök-jelölt és a Jobbik elnöke több alkalommal is nyilvánosan bírálták egymást, kétségbe vonva a másik változás iránti elkötelezettségét, illetve kompromisszumkészségét. Gyurcsány Ferenc célja változatlan: az ellenzék vezető erejévé akarja tenni a DK-t, önmagát pedig politikai értelemben rehabilitálni, ami Dobrev Klára miniszterelnök-jelölti ambícióján keresztül akár sikerülhetett is volna. Mindkét pártvezetőnek útjában áll a pártokon kívüli, politikai tőkesúllyal nem rendelkező, vezérszerepre törő hódmezővásárhelyi polgármester, akit most az elszenvedett kudarc nagysága következményeként igyekeznek kiszorítani az országos politikából. Válaszként Márki-Zay és hívei az összefogás megtartásáról, ugyanakkor „gyurcsánytalanításának” szükségességéről beszélnek.
És ezt így hogy? Mi történt április 3-án?
Itt a legújabb Ködvágó podcast! A Fidesz negyedik kétharmada után szinte mindenkinek koppant az álla a padlón - beleértve a Fideszt is. Mi okozta az orbitális ellenzéki zakót? MZP? A hat párt? Vagy maga az összefogás? Kiket vesztett el az ellenzék, míg a mitikus Kiábrándult Fideszest keresték?
Ez a „gyurcsánytalanítás” visszahozhatja az eltűnt, vagy állítólagosan eltűnt exjobbikos szavazókat?
Nem lehet azt mondani, hogy az összefogás ténye kizárólag korábbi jobbikos szavazókat tántorított el a választási részvételtől, hiszen kölcsönös taszító hatások sora működött az egyes „összefogáspártok” szavazótáborai között, és ez az aktív bizonytalanok egy részét is inkább arról győzte meg, hogy ebben a felállásban ez a koalíció nem kormányképes – különösen nem egy összetett járványügyi, gazdasági, háborús válsághelyzet idején.
Ugyanakkor erősen feltételezhető, elemezhető, sőt, empirikus kutatásokkal akár ki is mutatható, hogy az összefogásba a Jobbik szavazói érkeztek meg a legkisebb arányban, a legnagyobb lemorzsolódással, amiben Jakab Péter vezetési stílusának, személyzeti politikájának, szervezetépítési kudarcainak, a Jobbik-identitás Jakab-show-vá degradálásában vélhetően komoly szerepe volt. Ezeknek a szavazóknak egy része egyszerűen távol maradt a szavazástól, esetleg másik jobboldali formációra, a Mi Hazánkra vagy a Fidesz-KDNP-re szavazott.
Tudni lehet, hogy milyen arányban?
Ezt számszerűsíteni nehéz, de a 2018-as választási eredményekkel és az elmúlt időszak kutatási előrejelzéseivel összevetve maga a jelenség releváns, és országosan is erősen befolyásolta az ellenzéki listára és jelöltekre leadott voksok számát.
