A jelentősebb történelmi művek időről időre visszatérnek az olvasott térbe és nem véletlenül: maga a történelem is gyakran ismétli önmagát. Jó példa erre az osztrák- magyar származású angol írónő, Gitta Sereny monográfiája, melyet Hitler kedvenc építészéről, Albert Speerről írt és amely alcímében nagyon is pontos meghatározással él: „Küzdelem az igazsággal".
Az írónő nem aprózta el: csaknem 16 éven át gyűjtötte testes, 800 oldalas életrajzi művéhez az anyagot úgy, hogy hónapokig együtt élt az építész családjával. Azután, hogy a Vezér sztárépítésze, majd később birodalmi minisztere letöltötte 20 éves büntetését Spandauban (Berlin) és szabadult.
Gitta Sereny nem véletlenül áldozott ilyen sok időt a bűnös németre életének 91 évéből. Ugyanis neki is menekülnie kellett a náci Németországból. Angliában telepedett le és lett ismert újságíró, író, kommentátor a BBC-nél és más vezető orgánumoknál a háború után.
„Elsősorban az izgatott Speerben, hogy miként tudott szembe nézni mindazzal a szörnyűséggel, elsősorban zsidók millióinak elgázosításával, amelyről, mint fegyverügyi miniszternek tudnia kellett. Be kell látnom, erre a kérdésre nem kaptam teljes választ és lehet, hogy nincs is ilyen válasz".
A kimerítő tények, levéltári adatok és saját kutató-munkabázis alapján megírt könyv egyáltalán nem száraz olvasmány. Sokkal inkább egy izgalmas kor-és kórkép, amely egy ember életén és pályáján átszűrve világítja meg a náci Németország legsötétebb és legrejtettebb bugyrait.
Sereny azért is hiteles, mert nem engedett a populista vonalnak és elemzéseit mindig alátámasztja mellette és ellene-véleményekkel. Vagyis az olvasót sem hagyja ki abból a lehetőségből, hogy önálló véleményt alkosson egy gonosz rendszerről és vezetőiről.
Nem mellesleg az írónő tudósítóként részt vett a nürnbergi perben és szemtől szemben állt Európa tönkretevőivel. Ekkor figyelt fel Albert Speerre, aki egyedül vallotta magát bűnösnek.
A könyv megmutatja azt az utat, amelynek kezdetén egy hőzöngő linzi osztrák áll, aki később megírja a Mein Kampfot, majd népgyűléseken hintegeti a nagynémet nacionalizmus eszméit. Már milliók ismerik a nevét, amikor 1931-ben egy gyűlésen rátámad a híres berlini professzorra, Speer egyetemi tanárára, Tessenowra.
„A prof nem sértődött meg, sőt! Azt fejtegette előttünk, hogy egy paraszthoz hasonló iskolázatlan személy a maga romlatlanságával sokkal könnyebben talál megoldást a problémáinkra. Egy ilyen embernek arra is lenne ereje, hogy megvalósítsa a maga egyszerű elveit"- emlékezett Speer.
A professzor a jövőbe látott, de abban tévedett, hogy elvi alapon működő népvezérrel van dolga. Speer a legismertebb visszaemlékezésében, a Spandaui vázlatban felveti, hogy Hitler nagyon is tudott „viselkedni". Amikor az általa liberálisnak tartott egyetemisták előtt beszélt, egy szót sem szólt Tessenowról, és teljesen kerülte a zsidózást.
„Azt mondta, amit hallani akartak, de azt hatásosan. Amikor ifjan beléptem a nemzetiszocialista pártba, zsidó barátaim azt mondták: ők is belépnének, ha nem lennének olyan nagyon antiszemiták".
Sereny alátámasztja, hogy Hitler az 1933-as választási győzelme, majd kancellársága elején semmi olyat nem tett, vagy mondott, amely utalt volna a később kibontakozó zsidóüldözésre, a koncentrációs táborok megnyitására.
Pedig már kész volt az a stábja, amely aztán megvalósította ördögi terveit: Himmler, Göring, Goebbels, Bormann, Heydrich, Hess. Speer ekkor még nem volt fenn Hitler politikai térképén.
Rendkívül érdekes fejezetekben tárgyalja a szerző Hitler környezetének életmódját, szokásait. Félelmetes azt megtudni, hogy tízmilliók gyilkosai művelt úriemberek, finom hölgyek, társasági központok voltak. A Vezér külön pihenő negyedet építtetett ki Berchstengadenben és Obersalzbergen.
Ide kérette embereit, majd le is telepítette őket: felvásárolták a környéket, alpesi házakat építettek Hitler rezidenciája köré. Így tett Speer is, aki családjával – feleségével és öt gyermekével - jelentős időt a bajor hegyvidéken töltött.
De ezt még megelőzte „felfedezése". Egy náci pártnap díszleteinek tervezését bízták rá és ez olyan jól sikerült, hogy Hitler megkérdezte személyi titkárától, Bormanntól: - Ki csinálta ezt? Holnapra hivatom.
„A Kancellárián fogadott, kezet ráztunk. Hosszan a szemembe nézett, valósággal megbűvölődtem... Talán ekkor alakult ki az a kapcsolat közte és köztem, amit egyik beosztottam, Hettlage később „szerelemnek" írt le... Nem a szó erotikus értelmében, hanem a függőség érzékeltetésére. Igen, végig ez volt: én nem tudtam szabadulni tőle, ő pedig nem akart szabadulni tőlem".
Ezután alakult ki a Führer és Speer között az a munkakapcsolat, amely a fiatalembert szédítő magasságba emelte a Harmadik Birodalomban.
„Volt, hogy naponta átjött a Kancelláriáról, a mi kis építészirodánkba. Nem érdekelték a körülmények, sem a hely szűkössége. Sorra kezet fogott embereimmel, majd rátért a lényegre: – Na, Speer, akkor lássunk hozzá a mi kis terveinkhez – és órákig igazgattuk az új Berlint a tervezőasztalon".
Speert más miatt is kedvelhette a Führer. Hihetetlen volt a memóriája, órákig volt képes számokat, adatokat sorolni a német gazdaságról, iparról. Ráadásul jóképű volt, magas, vékony, szelíd hangú. 1936-ra már ott találjuk a belső körben, a Berghofban.
„Hitler nem szeretett utazni, de Obersalzberget imádta. Esti vacsorára általában 30-50 embert hívott meg, munkatársait, azok családtagjait és azokat, akikkel éppen terve volt. Na és régi bajtársait, a gauleitereket (körzetvezetők/tartományfőnökök), mint Sauckelt.
Sokat beszélt, kimerítően. Kedvenc témája volt a művészettörténet és a film. Kedvelte a csinos rendezőnőt, Leni Riefensthalt, aki aztán leforgatta azt a híres olimpiai filmet.
Éjjel 3-ig mindig fent volt, viszont 11-előtt nem lehetett felkelteni. Amikor Eva Braun feltűnt mellette, mozgalmasabb lett minden. Előkerült a pezsgő, a harmonika és a kutyákat is szabadon engedték. Evával gyorsan megkedveltük egymást".
Mindeközben százával állították fel a munkatáborokat. Teljes gőzre kapcsolt a hadiipar és a halálipar, Himmler előkészítette a „végső megoldást". Erről aztán a híres-hírhedt poseni beszédében, a gauleiterek előtt, tájékoztatást adott. Speer állítása szerint az előadást már nem várta meg, erre tanút is hozott. Ha rá vallanak, akkor Nürnbergben felakasztják.
És hogy mire számíthattak azok a tisztek, tábornokok a Wehrmachtban, akik a genfi konvenciós elveken alapuló, hagyományos háború kereteiben gondolkodtak? Nos, ők az úgynevezett „komisszár-parancs" kiadása után a rendszer igazi arcával szembesülhettek.
Ez a Hitler által személyesen aláírt parancs utasította a Wehrmacht tisztjeit, hogy minden egyes szovjet komisszárt, ha fogságba esett, azonnal le kell lőni.
Az igazsághoz tartozik, hogy a tisztikar egy jelentős része felháborodott, számos alakulatnál ki sem hirdették az ukázt, vagy nem tartották be. „Elképesztőnek tűnik, de nem lett következménye. Hitler, ha valahol erősebb ellenállást tapasztalt, simán visszavonult"- mondta az írónőnek a bűnbánó.
A könyv második részében Gitta Sereny felteszi a fő kérdést: - Mondja, Speer, maga, aki végig ott ült Hitler oldalán, tényleg nem tudta, mi történik a zsidókkal?
„Nem, nem volt róla közvetlen információ, mivel még a legfelső szinten is titkosították. Azt persze sejtettük, hogy valami nincs rendben, de Auschwitzról, a gázkamrákról semmit sem tudtunk", ismételgette Speer a Nürnbergben sokszor kifejtett álláspontját. Posenről, szerencséjére, nemigen faggatták a nemzetközi főbírók.
Ez a verzió persze nehezen hihető, mivel Sauckel milliószámra szállította az időközben birodalmi miniszterré előlépett Speernek a kényszermunkásokat. „Amikor meglátogattunk egy-egy hadiüzemet, azt láttam, hogy az előírt fejadagot kapják a munkások és a kialkudott bért is megadják nekik. Miért gyanakodtam volna?"
Ez a naivság a Vezérnek való, feltétel nélküli alávetettséggel magyarázható, ha ugyan. A megrendezett látogatások lelkiismeret-altatásnak jók voltak, de Speer így is belefutott a valóságba.
Ez pedig a Dora fedőnevű, észak-német földalatti gyáraknál történt, ahova több tízezer magyar zsidót is elhurcoltak az auschwitzi szelekció után. Hozzátartozóik azonnal a gázkamrákban végezték.
A Dora-terv Speer legsikeresebb hadiipari vállalkozása volt. A szüntelen bombázások ellenére olyan kapacitásokat volt képes kiépíteni, hogy legalább 1 évvel kitolta a háború végét, azaz a német kapitulációt.
Amikor Speer lement a földalatti üzemekbe, nem volt mentség. Látta a „munkásokat", valójában a halálra ítélt zsidókat és keleti hadifoglyokat, amint a sziklába vájt üregekben húzzák meg magukat, tízezer számra. Tisztálkodási lehetőség nem volt, a latrinát egy hordó jelentette, amibe időnként bele-belelökték az embereket az unatkozó SS-őrök.
„Szörnyű volt... Akkor ingott meg a feltétlen bizalmam Hitlerben. Azonnal utasításba adtam, hogy változtassanak a munkakörülményeken, építsenek a felszínen barakkokat. Ez csak részben teljesült, mert az SS elszabotálta. Felhívtam Himmlert, hogy beszéljen az embereivel, mire ő: - Ugyan Speer, magának nem ez a dolga. Maga készítse el a csodafegyvert".
Speer szerint négy fő oka volt annak, hogy Németország, pontosabban Hitler elvesztette a háborút. „Az első, hogy hadat üzent Amerikának. Fogalma sem volt Amerika ipari kapacitásairól.
A második, hogy elengedte a bekerített angolokat, 370 ezer katonát Dunkerquenél. Valamilyen gesztust remélt érte Churchilltől? A partraszállásnál ez a visszatérő, harcedzett haderő lett a vesztünk.
Harmadik ok az volt, hogy nem engedte munkába állni a német nők millióit. Ezzel hatalmas hátrányba kerültünk a hadiipar területén.
A negyedik ok pedig az volt, hogy nem érdekelték az atomenergiával folyó, egyébként előrehaladott kísérletek, nem volt hajlandó jelentős pénzt adni rá. Helyette a rakétagyártást erőltette. Ez a rövidlátása mentette meg Európát".
Speer híres látogatását a bunkerben számos alkalommal feldolgozták, filmre vitték (A bukás). Mégis érdekes, ahogy erről az írónőnek beszámolt.
„Ez már '45 áprilisának végén volt. A szétlőtt Kancellária mellett, egy kis utcában szálltam le a géppel, az oroszok elég lazán zárták a mellékutcákat. Szeptemberben adta parancsba Hitler, hogy le kell rombolni az ország javait és engem tett meg felelősnek.
A parancsot, ahogy csak tudtam, elszabotáltam. Wehrmacht tábornokok is segítettek, meg munkatársaim, aztán a nagyiparosok és sok munkás. Hozzám hű katonákkal és minisztériumi munkatársaimmal, mint Walters, a robbanóanyagot egy bánya mélyére süllyesztettük, le, a víz alá.
Ahol Himmler emberei, az SS volt, vagy Hitlerhez hű gauleiterek irányítottak - ott nem volt mit tenni, ott robbantottak. De így is sikerült megmenteni a Ruhr-vidék jelentős részét és Hamburgot is.
Amikor a bunkerbe értem, Hitler örömmel fogadott. Kezet ráztunk, majd arról beszélt, hogy lehet olyan fordulat, amely győzelemre segíti.
Aztán arról beszélt tűnődve, hogy milyen nagyszerű terveket készítettünk mi együtt az új Germániáért. Hogy majd „a végén újjáépítünk mindent". Aztán szidni kezdte a zsidókat, majd a német népet, mondván: pusztuljon el vele együtt... Álltam és már nem volt tovább: - Mein Führer, a parancsot nem hajtottam végre. Az országnak kell egy új esély.
Felkészültem arra, hogy agyon lövet és erre ott voltak az emberei, akik szívesen megtették volna.
De nem. Rám nézett, nem szólt, ingerülten legyintett. – Kifelé- mondta fakó hangon. Kezet nyújtottam, nem fogadta el. Azt hiszem, ez volt a legvége".
Speert nagy valószínűséggel a hírhedt „lerombolás-parancs" elszabotálása mentette meg a kötéltől. És az a tény, hogy nem tudták közvetlenül rábizonyítani: mint felelős vezető, tudott a zsidók millióinak elgázosításáról. Húsz évet kapott, amit az utolsó napig le is ült a spandaui börtönben.
És megtért: az itt született irományai, visszaemlékezései, majd szabadulása után százas nagyságrendben adott interjúi egyértelműen a Hitlerrel való szakításról, önmaga bűnösségéről szólnak.
Eljutott odáig, hogy Hitlert gonosztevőnek bélyegezze.
Szinte azonnal elfordultak tőle a barátai, közte a börtönévek alatt a családját segítő Walters. Ráadásul az időközben felnőtt gyerekeivel sem találtam meg a hangot.
Ennek ellenére élvezte az életet, sütkérezett a reflektorfényben, sportkocsit vezetett. Azt a több millió márkát, amit emlékeivel keresett, nagyobb részt és névtelenül jótékonysági zsidó szervezeteknek utalta át.
Az a párhuzamos világ, amiben élt és ami megtanította arra, hogyan kell tökéletesen elválasztani a valóságot az elképzelt (hazudott) valóságtól, élete utolsó pillanatáig elkísérte.
Gitta Sereny annak tudatában, hogy Hitler egész életében csak négy emberel tegeződött (ebből egyet, legjobb barátját, Röhmöt agyonlövette) feltett egy mellékesnek tűnő, de nagyon is fontos kérdést: - Ha volt, mi volt az a személyes gesztus Hitler részéről, amit máig őriz az emlékezetében?
Speer eltűnődött, majd azt válaszolta: „Tudja, egy alkalommal az építészeti irodámban hosszú órákon át kettesben és szenvedélyesen vitattuk meg ezredszerre is Berlin átépítési tervét. A Führer egészen feldobódott, nagyon jó hangulatban volt.
Amikor a szokásos Heil Hitler!-el elköszöntem, így válaszolt: Heil Speer!".
