Ez a könyajánló eredetileg az Azonnali.hun jelent meg.
Eddig kétszer számoltam be a Gabo SFF kiadó magyar szerzőket felvonultató fantasztikus (sci-fi, fantasy, horror) antológiájáról itt az Azonnalin: mindkétszer el voltam ájulva. A Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor által szerkesztett sorozat lényege, hogy egyrészt egy nyílt pályázaton, másrészt meghívásos alapon gyűjt össze évente egy szép adag minőségi fantasztikus novellát – ezzel platformot adva a már ismert és a teljesen kezdő alkotóknak is a megjelenéshez.
És hiába válik lassan intézménnyé, minden évben azt gondolom – tévesen –, hogy Az év magyar science fiction és fantasynovellái címet viselő antológia nem okozhat már nagyon nagy meglepetéseket. Kicsit olyan ez, mint mikor először jött a Megasztár első évada, aztán a második, aztán a harmadik és egy idő után felmerült a kérdés, hogy vannak-e még az országban bujkáló énekes őstehetségek.
De ahogy a zenés tehetségkutatókban, úgy itt is világossá kezd válni:
a már ismert, stabil színvonalon alkotó szerzők mellett folyamatos a magyar fantasztikus kispróza minőségi utánpótlása.
Kalandjaim a Dildó-duológiával
Az idei tartalomjegyzéket például kicsit szkeptikusan forgattam, hiszen nagyobb kedvenceim, illetve a korábbi antológiákban feltűnt, számomra legérdekesebb friss hangok közül alig valaki került be idén a válogatásba. Persze akadtak azért ismerős nevek: Farkas Balázs és Erdei Lilla például a magyar weird irodalom egy-egy fontos, ismert alkotója, és itteni írásaikban sem kell csalódnunk.
Farkas Balázsé egy – szokás szerint! – kifejezetten melanolikus és lelombozó, ugyanakkor szépen megírt, szerintem kellemesen Borges-i hatásokat mutató darab. Erdei Lilla pedig tovább boncolgatja a témát, amit az általam szerkesztett Spekulatív Zónán megjelent Bíbor című novellájában elkezdett: nem akarok belemenni részletesen, de erre a két novellára én csak együttes nevén, Dildó-duológiaként tudok gondolni a tematikus kapcsolat miatt.
Most egy balesetben nemi szervét veszített, vidéki házban pihenő férfi keveredik teljesen szürreális kalandokba, amelyeket pont annyira hagy homályban, illetve fed fel a szerző, hogy libabőrös legyél olvasás közben.
Szeretem emellett azt, hogy Erdei Lillának eszébe sem jut prűdnek lenni, viszont a gyakran explicit szexuális tartalom egyáltalán nem öncélú, mindig szubverzív funkciója van.
Horrorvonalon mozog még Nagy László Dávid az Ex Libris című novellával, amelyben egy horrorirodalommal foglalkozó blogger mutat be egy novellagyűjteményt – nyilvan az események váratlan fordulatot vesznek, a fikció átszüremkedik a valóságba, és a többi. Jól indult, jó is volt, a hazai horrorszerzőkre kikacsintás is működött – a megoldástól/lezárástól nem voltam teljesen elájulva.
Szintén a horrorhoz sorolnám a hazai bizarro antipápája, Komor Zoltán írását, a Májgaluska Mariskát, aminek az első mondatát idézném is:
Az öreg szekér recseg-ropog, a fájdalmasan nyerítő lovak patái elmerülnek a sárban, ahogy a kocsis az ostorát csattogtatja, és végre elindul a menet: a fogat után kötött hatalmas, levágott emberi ujj gigantikus meztelen csigaként csúszni kezd, mély árkot húzva a latyakban, a falusiak torkából pedig kiszakad az éljenzés.
Bár Komor nem igazán olyan dolgokban utazik, amelyek engem kicsit is érdekelnek – erős idegzetűeknek itt a szerző blogja – ezek a mainstreamebb novellái meg tudnak lepni a teljesen abszurd és adott esetben undorító, bizarro-ízvilágot azért őrző témáival és képeivel, amelyek mindig feltárnak valami ismeretlent a világról – általában valami olyasmit, amit mondjuk egy átlagos kedd délután magunknak sem szeretnénk elismerni.
Idén előkerült pár sci-fi is
Bár a sci-fi haldoklásáról már én is tényként beszélek, de azért van, aki kitart még a sztoriban: László Zoltán például – akinek idén jelent meg friss regénye, Mindig egyre több címmel – egy lightos cli-fit hoz, amit én most egy kicsit felületesnek éreztem. Sci-fi-vonalon nevezett még Vincze Dorottya, akinek a mesterséges intelligencia kérdését boncolgató írása tisztességes líraisággal megírt szöveg, aminek nagyon jó pillanatai vannak, de nekem a végére kicsit elfáradt, hiányoltam belőle még egy fordulatot, vagy valami meglepőt.
Ugyanez hiányzott az általam szintén sci-fiként olvasott Kispál Márton novellájánál, ami egy, a jövőben elérhető tudatfeltöltés és klónozás által lehetővé tett, brutálisan kegyetlen valóságshow-t mutat be, amiben a fenti technológiák miatt tökmindegy, hogy meghal-e a versenyző – sőt, épp ez a cél. A végén a csavar nagyon kiszámítható, és engem addig sem kötött le mélyen.
Ezen a színtéren számomra az antológia két nagyon erős hangulatú írással fog megmaradni fejben: az egyik a nyitónovella, Nagy Viktória Katicabogár című műve. Ebben az emberiség lebegő városokba kényszerült egy, a Földet szépen lassan elfoglaló invazív növényfaj miatt, ami az embereket is meg tudja fertőzni, és ami ellen főhősünk a vakcinát vagy az ellenszert keresi, de valójában már minden reményen túl vannak.
A szerző remekül teremti meg ennek a fura világnak a hangulatát, és végig szépen, konzisztensen, ízlésesen kezeli a témára felfűzött képeit,
nagyon élvezetes olvasni, árad belőle egyfajta delíriumos világvége-hangulat. Egyébként számomra ezek alapján meglepő módon a szerző első novellamegjelenéséről beszélünk.
Szintén ilyen lenyűgöző első novellamegjelenés Füzesi Dóra Amőbász c. írása, ami már a legelején közli velünk, hogy miért lesz filozófiailag nyomasztó: az emberiség (vagy legalábbis valamiféle humanoid faj, jelek mutatnak arra, hogy nem a földi ember) ugyan sorra fedezi fel a korábban lakott, élettel teli bolygókat, de egyrészt mindegyiken elbukott a civilizáció, másrészt mindenhol pontosan ugyanolyan evolúció ment végbe.
Idegenek vannak, vagy inkább voltak tehát, idegen bolygókon, meg minden, de az egész eddig feltérképezett univerzumban minden pont ugyanolyan.
Ez a Ted Chiangra emlékeztető módon high concept ötlet aztán csak a kiindulópontja annak a sztorinak, ami a szereplőket csak a foglalkozásnevükön emlegetve (amőbász, botanikus, stb.) még erős Jeff VanderMeer-i benyomást is tehet az olvasóra, vagy legalábbis rám tett. Az egész sztori nagyon érdekes, szerintem benne lenne egy regény is, de lehet, hogy épp ebben a méretben jó – azzal, hogy ezt sejteti.
Egy biztos: Nagy Viktóriára és Füzesi Dórára oda kell figyelni.
A kötet koronaékköve: Juhász Viktor visszatért
És akkor eljutottunk a fantasyhez. Láng Annie klasszikus témához nyúlt, a vámpírokhoz, de sikerül a témán egyet-kettőt csavarni, ugyanis egy rehabilitált vámpír mesél arról, pontosan hogyan is keveredett be, majd keveredett ki az egészből. Jól megírt, egyértelmű allegóriaként is olvasható történet.
D. Kovács Tünde történelmi sárkánynovellájában alig szerepel a sárkány, az előtérben ugyanis két parasztcsalád hosszú viszálya áll, aminek lényegében egy, pár generációval korábban felbukkant sárkány az oka. Szépen megírt, a történelmi környezethez hitelesen nyúló, a fantasztikus elemeket szépen a szálak közé simító sztori ez.
Szintén történelmi vonalon mozog Palágyi R. László, aki D. Kovács Tündéhez hasonlóan visszatérő szerző tavalyról. Tavalyi novellájához hasonlóan ismét a török korban, de ezúttal a Csallóközben járunk, és tündéreket próbálunk felkutatni. Ismét egy biztos kézzel megírt történelmi fantasy: nekem kevésbé a terepem, de a minőséget meg kell süvegelnem idén is.
Rusvai Mónika fantasyregényét most már muszáj lesz elolvasnom, hiszen évről évre lenyűgöz valamivel: tavaly az Ursula K. Le Guint idéző, de mélyen kelet-európai disztópiájával (Embermadár), idén pedig azzal, hogy az esőfakasztó táltosokat elhelyezi a Rákosi-, majd a Kádár-rendszerben, hogy aztán olyan novellát írjon eköré, ami egyébként a rendszerváltáskor játszódik.
Remek példa ismét arra, hogy hogyan tud a fantasztikum nagyon jó eszközökkel beszélni a közös múltunkról.
Körmendi Ágnes novelláját lehet a weird dolgoknál kellett volna tárgyalnom, hiszen az elmúlt évek legérdekesebb sci-fi novelláit író szerző ezúttal valahol a weird és a fantasy határán mozgó alkotást hozott, ami nekem első olvasatra – de lehet tévedek – egy nem túl didaktikus Hófehérke-átiratként is értelmezhető. Nem emiatt a novella miatt fogom megalapítani a Köszönjük, de nem kérünk több darkos Hófehérke-átiratot! Facebook-oldalt – mivel ez az írás elég jó volt –, de már egészen közel állok hozzá. Általában véve kezdem unni a meseátirat-vonalat, de hozzá kell tennem, hogy egyébként sem voltam nagy rajongója.
A kötet koronaékszere pedig a hosszú hallgatás után visszatérő Juhász Viktor novellája, a horrort és a new weirdet súroló, de inkább afféle dark fantasyként olvasható Az Eigengrau,
ami egy mind hangvételében, mind világában, mind tematikájában kifejezetten egyedi darab, igazán méltó befejezése a kötetnek, és egyben remek visszatérés Juhász Viktortól.
Ebben a novellában is olyan étvágygerjesztő a világépítés, hogy az ember regényt követelne – de a kép itt is lehet csalóka.
Lett most egy olyan benyomásom egyébként, hogy a legjobb novellák pont ilyenek: minimális eszközökkel, kevés szereplővel, kevés cselekménnyel, de mégis regényt bontanak ki a fejünkben.
Egészen pontosan mi bontjuk ki azt a regényt, képzeljük hozzá, tesszük bele a hézagokba, kívánjuk, hogy bárcsak lenne. (És néha van is: pont Viktor egy novellája, a tipikusan magyar szuperhőskánont 2003-ban felrajzoló A Rádiumember magányossága „inspirált” egyszer egy, a novellánál pár fokkal gyengébb regényt, majd ezek együtt hatással voltak egy másikra, amit én írtam.) Nem kell minden novellának ilyennek lenni, de Juhász Viktor mostani novellája nagyon ilyen, és nagyon remélem, hogy akár novellafronton, akár regényt írva, de továbbra is aktívan alkot majd.
Jövőre veled ugyanitt
Szóval idén is áradozás van részemről: remek dolog, hogy a magyar fantasztikummal foglalkozó íróknak két ilyen biztos kezű szerkesztő hirdet pályázatot, ami után aztán a sikerrel pályázók és a meghívott szerzők egy ilyen szépre összerakott, keménytáblás kötetben mutathatják meg, hogy
a magyar fantasztikummal, és azon belül is a magyar fantasztikus novellistákkal bizony számolni kell: minden évben egyre inkább.
Remélem, hogy még sokáig fut ez az antológiasorozat, és évről évre tűnnek fel benne az újabbnál újabb tehetségek, akik aztán talán még regényt is írnak. Persze az nem kötelező, de mégis reménykedik az ember abban, hogy ott is nő a volumen. Amíg ez megtörténik, addig pedig örüljünk annak, hogy novellában már ennyire jól állunk.
De milyenek voltak a korábbi antológiák? Az Azonalin elsőről itt, a harmadikról itt olvasható cikk! Nincs mit olvasnod? Könyves Kálmán segít!
NYITÓKÉP: Gabo SFF / Facebook
